Artportal.hu

Najmányi László
Az idő és a halhatatlan
2009. október 17.

"Time - he's waiting in the wings
He speaks of senseless things
His script is you and me, boy"

David Bowie: Time

Napkeltétől napnyugtáig ül a régi kínai kalligráfus a fehér rizspapír előtt. Mozdulatlanul várakozik a terasz pálmalevelekből szőtt teteje alatt. Háta egyenes. Kezei az ölében pihennek. Szemei a smaragdzöld rizsföldek felett, a hegyekkel szegélyezett horizont mögött rejtőző titkot fürkészik. Néha szolgálólány érkezik nesztelen léptekkel a teraszra, és zöld teát tölt a mester kiürült csészéjébe. Délben gyümölcsöt, tálkában főtt rizst és evőpálcikákat hoz. Miután a kalligráfus elfogyasztotta ebédjét, a szolgálólány elviszi a kiürült edényeket. Késő délután darvak szállnak el a rizsföldek felett. A művész tekintetével követi röptük hibátlan ívét. A kolostor felől három gongütés hallatszik. Néhány pillanattal azelőtt, hogy a Nap elsüllyed a távoli hegyek mögött, a mester kezébe veszi bambusz ecsetjét, a tussal teli porcelán tálkába mártja, és egyetlen, biztos mozdulattal írásjelet varázsol a rizspapírra. A jel tökéletes. Pontosan kifejezi a hozzá rendelt jelentést, és elmond mindent a kalligráfusról, és a napról, amikor a papírra került. Akinek van szeme a látásra, látja. Akinek nincs, az nem érdemli. Napi munkája végeztével a kalligráfus megvacsorázik családja társaságában, majd a bambuszligetbe indul, ahol filozófusokkal, költőkkel, a császár tanácsadóival beszélget késő éjszakáig.

John, amerikai barátom sikeres festőművész volt az 1980-as években. Pályája az „új festészet” virágzása idején indult. Először az East Village-i független galériákban állította ki műveit. Néhány hónappal később már a SoHo profi galériái ostromolták jobbnál jobb ajánlataikkal. Alig egy évvel az után, hogy New Yorkba költözött, a koldusszegény iowai farmerfiú már a Fifth Avenue egyik elegáns, art deco épületének teljes legfelső emeletén élt barátnőjével, Jessicával és pár főiskolai osztálytársával. Festményeiért sok százezer dollárt fizettek a gyűjtők. Előfordult, hogy egy-egy kiállításának teljes anyagát már a vernisszázs estéjén megvásárolták. Alig győzte teljesíteni a megrendeléseket. A gyorsaság, spontenaitás egyébként is jellemző volt az „új festészet” égisze alatt dolgozó művészekre, de John, becenevéhez (Speedy Gonzales) méltón igyekezett sebességben felülmúlni pályatársait. Asszisztense minden reggel tucatnyi keretre feszített vászonnal várta a műteremben, amelyek néhány óra alatt aláírt, dátumozott, eladásra kész festményekké váltak. „Gyorsabban dolgoztam, mint Rammellzee, vagy Basquiat”, mondja John, „pedig a sebesség tekintetében egyik sem volt piskóta.” Tizedik milliójának megszerzése után beleunt a művészetbe, és az intelligenciájáról és eleganciájáról ismert brit zenész, Brian Eno tanácsára a tőzsdén kezdett játszani. „Nem éreztem semmi különbséget a festészet és a tőzsdézés között. Azon a szinten, ahol én játszottam, már kizárólag az inspiráció révén születtek a döntések.” Vagyona pár év alatt több százmillió dollárra nőtt. Amikor észrevette, hogy már bármit meg tud vásárolni, abbahagyta a tőzsdézést. Pénze egy részét konzervatív, kevés kockázatot jelentő papírokba fektette. Adott néhány millió dollárt burgonyatermesztéssel foglalkozó iowai családjának, valamennyivel többet szétosztott barátai között, a maradékból pedig utazni kezdett. Előbb a Karib tengeri Antigua szigetén élt, majd az indiai Punába, onnan Nepálba költözött. A tantrával gyógyító guru, Bhagwan Shree Rajneesh (Osho) követője lett. A guru halála után, 1990-ben az indonéziai Flores szigetén vásárolt villát. Nem sokáig élvezhette a szigetlakók művészetét és báját, a tájkép pompáját. Maláriafertőzést kapott. Az egyik delíriumos lázroham a másikat követte. Megbetegedése után nem sokkal barátnője és mindkét, vele utazó, addig az ő nagylelkűségét élvező, ifjúkori barátja elhagyta. Nem emlékszik, hogy miképpen jutott vissza az Államokba. Egy ideig családja iowai farmján ápolták. Amikor ritkábbá váltak a rohamok, visszaköltözött New Yorkba. Brooklynban vásárolt egy szerény házat, amelyben azóta is él. Vagyona maradéka kényelmes megélhetést biztosít számára, annak ellenére, hogy kamatjövedelmeinek nagy részét jótékony célokra adományozza. Újra elkezdett festeni, de nem a régi, gyors módszerével. „Naponta csak egyetlen ecsetvonást húzok. Előfordul, hogy egyet sem. Annak örülök a legjobban, amikor a késztetés ellenére sikerül megállnom, hogy kezembe vegyem az ecsetet”, mondja nevetve. „A malária sokszor a segítségemre siet. Lázasan, egész testemben reszketve, időnként elveszítve az eszméletemet, így nem lehet festeni, hála Istennek. Egész életemben pörögtem. Most végre szeretnék lelassulni.” Egy, másfél év is eltelik, mire befejez egy képet. Elkészült műveit nem adja el, hanem fehérre festi a vásznat, és új kép festésébe kezd a tiszta felületen.

Az idő emberi találmány. Az állatok, ha hihetünk a tudománynak, nem érzékelik az idő múlását, ezért nem kényszerülnek együtt élni az ember melankóliáját, meghibbanását okozó, a megöregedéstől és az elkerülhetetlen haláltól való félelemmel. Az idő relatív. Ezt Einstein mondta ki és bizonyította be először, de valamennyien tapasztalhatjuk, ha éberen éljük az életünket. Fiatal korunkban az idő lassan múlik. Türelmetlenül várjuk múlását. Száguldani, vágtatni szeretnénk benne, a szűknek, kényelmetlennek, megalázónak érzett jelenből a nagyszerűnek, hozzánk méltónak képzelt jövőbe. Ahogy öregszünk, felgyorsul az időnk. Életünk végéhez közeledve már olyan rövidnek tűnnek a napok, mint ifjúságunkban néhány perc, óra. Korábban számtalan dolgot végezhettünk el egyetlen nap alatt. Idős korunkban már annak is örülünk, ha egyetlen megkezdett feladatot sikerül befejeznünk aznap. Rendszerint már túl késő, mire megértjük, hogy sietni alsóbbrendű mentalitásra, lelki tisztátalanságra valló, közönséges dolog. A szabadok, a tiszták, a királyok és királynők, a Zen mesterei, az istenek és a halhatatlanok soha sem sietnek. Csak a rabszolgák rohannak állandóan, mert félnek a korbácstól.