Artportal.hu

Najmányi László
A halál és a művészet
2009. október 29.

Ezen a héten is a halál a társaságom. Az ő hangját hallom a telefonból, a rádióból, a nappalok ricsajából, az éjszakák komor csendjéből. Az ő szavait olvasom az újságokban, könyvekben, portálokon. Az ő képei figyelik minden mozdulatomat, szemeim, kezeim minden rezdülését a televízióból, az internet rejtett folyosóiból és titkos kazamatáiból. Ismét meghalt valaki, aki szeretett, akit szerettem.

A gyászt gusztustalan, ízléstelen, értelmetlen pótcselekvésnek tartom. A gyászolók voltaképpen nem az elhunytat sajnálják, hanem önmagukat. Az emberek nem készülnek fel a halálra, sem a másokéra, sem a magukéra. Aztán, amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen, összeomlanak.Ahogy az életet, úgy a halált sem tudják méltósággal elviselni. A mindennapok során igyekeznek nem gondolni rá, társaságban kerülik a témát. Magyarországon különösen beteges a halálhoz való viszony. A magyar írók imádnak gyászbeszédeket írni, különösen ha azt búcsúztatják, akivel élete során rosszul bántak, bitangul elbántak. A művészettörténészek, kurátorok, galéria tulajdonosok, kiadók türelmetlenül várnak a művészek, írók halálára, hogy írhassanak azokról, akiknek munkásságát mellőzték amíg élt, kiállíthassák a műveket, kiadhassák a könyveket, amelyeket korábban kicenzúráztak a köztudatból. A halottat könnyebb kezelni, mint az élő művészt, aki bizony nem mindig engedelmeskedik úgy a gazdi parancsának, mint egy pincsikutya.

A halál ugyanolyan fontos, elkerülhetetlen része az életnek, mint a születés. Az egyén szempontjából a halál talán fontosabb életrész is, mint a születés, mert ha akarjuk, szabadon választhatjuk meg helyét, idejét és módját, persze csak akkor, ha gyorsabban hozzuk meg a végső döntést, mint a Kaszás. Ily módon, egy jól megtervezett és precízen kivitelezett, jelentéshordozó akcióval végrehajtva életünk fonalának elvágását, a halálunk akár az életünk megkoronázása is lehet. Ugyanakkor erre a világra jöttünkben semmiféle döntési lehetőségünk nincs, sem születésünk helyét, sem idejét, sem módját, sem a sorsunk alakulásában alapvető fontosságú szerepet játszó családunkat nem választhatjuk meg.

Méltatlan és eleve sikertelennek ígérkező megoldási kísérletnek tartanám, ha a halál gondolata elől emberek társaságába, bulizásba, extrém sportokba menekülnék, vagy alkoholtól és egyéb tudatmódosító szerektől remélném a megváltást. A fájdalmunkat, veszteségünket, magányunkat, hiányérzetünket nem lehet senkivel sem megosztani. Egyedül, magunkban, magunknak kell feldolgoznunk mindezt. Az emberek ma már képtelenek átélni egymás érzéseit. Tapintatlanságuk, közönyösségük, faragatlanságuk pedig nehezen gyógyuló lelki sebeket okozhat, ha óvatlanul leengedjük erőterünket. Két mondattal azután, hogy elmondtam neki első szerelmem halálhírét, egy közeli munkatársam témát váltott és elkezdett kritizálni valamilyen jelentéktelenségért. A gyász és a fájdalom előli menekülés helyett szerettünk halála alkalom a halálon való meditációra, amelynek révén az elmúlás negatív energiája pozitívra fordítható.

A régebbi korok művészeinek gyakori témája volt a halál. A 14. század közepén pestisjárvány tört ki Európában, amely elpusztította a kontinens lakosságának egyharmadát. A nagy járványt kisebbek követték, a pestistől való félelem a mindennapi élet része lett. Az emberek, köztük a művészek figyelme is egyre inkább a halálra fordult, szinte megszállottjai lettek az elmúlás misztériumának. Izgatta őket az élet gazdagságának és az azt pillanatok alatt elvenni képes halál sötét ürességének ellentéte. A képzőművészetben megszületett a halál ábrázolásának ikonográfiája, szimbólum- és jelrendszere.

Mivel az Artportal blog-szerkesztő programja egyenlőre nem teszi lehetővé, hogy bejegyzéseimet képekkel illusztráljam, nyitottam egy honlapot, ahol a különböző korok halállal kapcsolatos, újra és újra inkarnálódó ábrázolásait gyűjtöm. A 2009. október 26-án elhunyt Orsós Györgyi emlékének szentelt gyűjteményt az idősebb Pieter Bruegel 1562 körül festett A Halál diadala című csodálatos festménye nyitja, és Orsós Györgyi 1970-es években készített műve, Az ismeretlen zárja.

A halálról való meditációm részeként újra megnéztem Roman Polanski A Halál és a leányka című, 1994-ben készült filmjét. A filmet Ariel Dorfman hasonló című, 1991-ben, Londonban bemutatott színdarabja alapján készítette Polanski. A számos kultúrtörténeti fontosságú film 71 éves, tragikus sorsú alkotója jelenleg titkos svájci börtönben raboskodik, az amerikai hatóságoknak történő kiadatására vár. A Halál és a leányka története egy rendszerváltozás után játszódik, valahol Dél-Amerikában. A film, röviden összefoglalva, arról szól, hogy a bukott, véres diktatúra áldozata az átélt kínzások hatására mindenét, köztük szerelmét is elvesztett, testi-lelki nyomorékká vált, míg korábbi politikai hatalmát gazdasági hatalomra átváltott kínzója boldogan, nagy jólétben él családja körében, és jól mulat áldozata nyomorúságán.

Ezt a filmet tartom a legjobbnak a világszerte lezajlott „rendszerváltozások”-ról szóló munkák közül. Egyedül Halász Péter Herminamező – Szellemjárás című, 2006-ban készült, Magyarországon alig vetített filmjét tudom hozzá mérni. Ha Polanski életművét egyedül ez a film alkotná, akkor is megérdemelné a Lengyelország német megszállását magányosan bújkáló zsidó kisfiúként, a diktatúra Lengyelországából történt emigrációját, és felesége, Sharon Tate színésznő meggyilkolását (a Manson-család 1969-ben végzett, brutális kegyetlenséggel a terhes nővel) túlélő rendező, hogy a 30 évvel ezelőtti, labilis idegállapotban elkövetett bűncselekményéért ejtsék ellene a vádat az amerikai hatóságok. Hiszen már egykori áldozata is régen megbocsátott neki, és maga is kéri a hatóségokat, hogy ejtsék Polanski ellen a vádat.