Artportal.hu

Najmányi László
Képek és kommunikáció
2009. október 7.

Festőművész, fotóművész interjúalanyaimat többnyire megkérdezem, hogy most, amikor a filmek, televízió, az internet térhódítása révén elárasztanak bennünket a képek, s az emberek nagy részének se ideje, se energiája, se késztetése nincs bármi alaposabb tanulmányozására, és sokan már régóta a kép haláláról beszélnek, miért érzik mégis szükségét a képek szaporításának? Pár évtizeddel ezelőtt, amikor művészek számára még kötelező volt pontosan tudni, hogy kik ők, honnan jöttek, hová mennek, mit, miért csinálnak, a válasz hosszabb-rövidebb, szellemes, vagy unalmas filozófiai, kultúrtörténeti fejtegetés lett volna. Ma már a legtöbb művész megelégszik a „Csak.” válasszal. Legtöbben, mert a fogalmi gondolkodás eltűnése a művészek többségénél is megtörtént, nem is értik a kérdést. Az őszintébbek bevallják, hogy azért rajzolnak, festenek, fényképeznek, mert máshoz nem értenek, a képek gyártásából akarnak megélni. A többiek, ha mondanak egyáltalán valamit, legtöbbször arra hivatkoznak, hogy belső sürgetést éreznek a leképezésre. Eszükbe sem jut, hogy belső sürgetésük okát, legfőképpen a sürgetés teljesítésének értelmét vizsgálják. Úgy gondolom, hogy mint néhány madár esetében, az emberi génekbe is be van építve a díszítési vágy. Ahogy a párt kereső madarak némelyike igyekszik kicsinosítani fészkét, vagy színes tollaival próbálja magára vonni az ellenkező nem figyelmét, úgy az ember is minél pompázatosabbá akarja tenni közvetlen környezetét, s mivel színes tollakat nem növeszthet, képekkel kísérli meg elfedni saját esendőségét. Aktualitásra, tényleges, megtörténő közlésre csak kevesen törekednek, még kevesebbnek sikerül mondandóját élővé, befogadhatóvá tenni. Nagyon ritkán találkozom olyannal, akinek van mondandója, és azt, a megfelelő formában megjelenítve, képes átadni. Ennek a kommunikáció-képtelenségnek az az oka, hogy nagyon sokunknak nemcsak önképe, önmeghatározása nincs, hanem a másikat, a befogadót sem látja, hallja, miközben gyötri a magány.

Évtizedekkel ezelőtt találkoztam egy akkor New Yorkban lakó, ismert magyar művésszel. Évek óta élt a városban, de nem tanult meg angolul. Ügyeit a nyelvet ismerő felesége intézte helyette, míg ő török pasaként, orientális köntösbe burkolódzva ült az ágyán és kinyilatkozott. Ha angol anyanyelvű vendégei érkeztek, azokhoz is magyarul beszélt, lassan, szellemtelen, hosszú körmondatokban. Mondandóját, amennyire tudta, a felesége igyekezett lefordítani. Vendégeihez soha sem intézett kérdést, nyilvánvalóan nem érdekelte bárki más világa. Az amerikai vendégek a rájuk jellemző udvariassággal hallgatták a számukra teljességgel értelmezhetetlen szövegtömeget, aztán, amikor erre alkalom adódott, a vendéglátást és az „érdekes beszélgetést” megköszönve elbúcsúztak, hogy aztán a későbbiekben messze elkerüljék az önmagába habarodott házigazdát. Megkérdeztem a magányról, az amerikaiak érdektelenségéről panaszkodó művészt, hogy miért nem akar megtanulni angolul? Ha ismerné a nyelvet, biztosan pontosabban tudná gondolatait közölni, mint fordításban. „Engem nem az érdekel, hogy megértsenek, hanem az, hogy kimondjam!”, hangzott a válasz. Feleslegesnek érezve magam, hamarosan megköszöntem a szíves vendéglátást és elbúcsúztam.

Hosszú távollét után, az 1990-es évek végén látogattam először Magyarországra. Akkor még népes családom volt, közvetlen hozzátartozóim és egymással kapcsolatot tartó, távolabbi rokonok, valamennyien értelmiségiek. Azóta már fiatalon elhunyt unokabátyám családi találkozót hívott össze tiszteletemre egy erdő közepén álló, vállalati üdülőben. Egy teljes hétvégét töltöttünk együtt, közös reggelikkel, ebédekkel, vacsorákkal. Igyekeztem minden régen látott, valaha nyitott, kíváncsi, érdeklődő rokonnal és akkor megismert gyermekeikkel elbeszélgetni. A fiatalok nem mondtak és nem is kérdeztek semmit, inkább elmentek focizni, úszkálni a medencében, illetve az egyikük Casio játék szintetizátoron a legelnyűttebb magyar nótákat játszotta, umca-umca ritmusban, órákon át. Az idősebbektől az életükre, sorsuk alakulására vonatkozó kérdéseimre hosszú, csapongó panaszáradatokat kaptam. A főleg az anyagi helyzetük kilátástalanságára vonatkozó panaszaik okát nem értettem, hiszen mindegyikük drága autón érkezett a találkozóra, s valamennyien saját, kertes házban laktak, összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között éltek, mint legtöbb amerikai barátom, a soha sem panaszkodó Karib tengeri, vagy indonéz barátaimról nem is beszélve. Persze minden relatív, a gazdagokat sokkal erősebben érinti a legkisebb anyagi hanyatlás is, mint a szegényeket mindenük elvesztése, ezért működik a világ úgy, hogy a szegényeknek fizetniük kell mindazért, amit a gazdagok ingyen kapnak. Mindenesetre örültem, hogy az ország nehéz gazdasági helyzete ellenére rokonaim közül senki sem éhezik, egyikük sem szorul közsegélyre, divatos, új ruhákat viselnek és valószínűleg nincs nagyobb gondjuk, mint hogy az új tapéta nem igazán passzol az ágyterítőhöz, kicserélésére pedig csak jövőre lesz módjuk. A mintegy harminc, korábban nyílt, érdeklődő, kiváncsi rokon közül az együtt töltött napok alatt mindössze egy kérdezte meg, hogy velem mi történt, amióta utoljára láttuk egymást. Amikor megpróbáltam párizsi, kanadai, amerikai, Karib tengeri, távol-keleti élményeimről beszélni, az első mondat után közbevágott, közölte, hogy van egy ismerőse, aki már járt két hétre Kanadában. A következő óra azzal telt, hogy rokonom és felesége, egyszerre beszélve, sztereóban mesélték Kanadában járt ismerősük kellemetlen élményeit, és megosztották velem a kanadaiakra vonatkozó, lesújtó véleményüket. Több, külföldön még sohasem járt, külföldieket személyesen nem ismerő rokon csatlakozott hozzájuk, közbekiabálva a saját, külföldiekre, főleg észak-amerikaiakra vonatkozó, kivétel nélkül negatív ítéleteiket. Végül fejfájásra hivatkozva visszavonultam. A rokoni találkozó hátralévő részét erdei sétákkal, a helyi flóra és fauna tanulmányozásával töltöttem. Az ünnepelt távollétét senki sem vette észre. Nagyon jókat beszélgettünk, mondták búcsúzáskor a rokonok. A tíz évvel ezelőtti találkozó idősebb részvevői közül már senki sem él. Gyermekeik nem tartják szükségesnek a kapcsolattartást.