Artportal.hu

Najmányi László
Álomelhárítás
2009. december 15.

Álmomban előadást tartottam Nikola Tesláról egy budapesti egyetem pincéjének romos előadótermében. A részeg, betépett hallgatóságot egyáltalán nem érdekelte az előadás, pedig a tragikus életű feltaláló számos, látványos effekteket – villámlást, repülőgépek, hadihajók felrobbantására is alkalmas energiasugarakat, stb. – produkáló találmányát is magammal hoztam, és a berendezéseket működés közben be is mutattam. A diákok és tanáraik hátat fordítottak az előadói pódiumnak, hangosan locsogtak, kurjongattak, ittak, drogoztak, néha össze is verekedtek, s jó néhányan közülük, párjaikat cserélgetve, folyamatosan szeretkeztek. Aztán, az előadás végét meg sem várva, zajosan elhagyták az előadótermet, szeméthegyeket hagyva maguk után.

Összecsomagoltam jegyzeteimet, szemléltető eszközeimet, kikapcsoltam a videó projektort, és hazaindultam. Az előadóteremből egy koszos, pókhálós alagút labirintusba jutottam. A falakról, az alagút sötétbe vesző mennyezetéről ragadós szennyvíz csepegett, amely az alagút padlóján patakká gyűlt össze. Néha kikerültem a labirintusból, egy-egy lepusztult folyosóra, ahonnan nem volt más kiút, mint az alagút egy másik ága. Időnként emberekkel, viháncoló diáklányokkal, ordibáló diákokkal, tökrészeg oktatókkal találkoztam, de egyik sem volt hajlandó megmondani, hogyan tudnék kitalálni az épületből.

Végül eltűntek az emberek, az alagút pedig pár száz méter után egy szurdokszerű, téglafalú, keskeny folyosóba torkollott. A folyosó egyik kanyarulatából gyanús, ripacsos arcú, szegecsekkel kivert fekete nadrágba és mellénybe öltözött, apró szemű figura bukkant elő. Izmos felsőtestét himbálva, komótosan haladt felém. Amikor elém ért, megállt, eltorlaszolva a folyosót. „Nem nagyon járnak erre felé, mi?”, mondta halkan. Tudtam, hogy verekedni akar és ki is fog rabolni. Kezemben a Tesla tekercsekkel, transzformátorokkal, áram átalakítókkal, nyomorúságos fizikai állapotomban esélyem sem volt a védekezésre. Arra gondoltam, hogy hozzávágom Nikola Tesla találmányait, aztán a torkára, vagy ivarszervére mért erős ütéssel végzek vele, de ő tudta, hogy mire készülök, és vigyorogva közelebb lépett. Ordítani akartam, de nem tudtam. Verejtékkel borítva felébredtem. Hajnalodott. Ittam egy pohár vizet. A számítógépem monitorjára nézve láttam, hogy a legújabb VideoBio feltöltődött az éjszaka folyamán, és e-mailem érkezett Juliától, Hongkongból. A befizetetlen számlák alattomosan várakoztak az asztalon.

Egy ideig úgy gondoltam, hogy álmában a legkiszolgáltatottabb az ember. Ismeretlen erők kerítik hatalmukba pihenésre vágyó, védekezési mechanizmusait kikapcsoló tudatát, és rémképekkel, kétségbeejtő gondolatokkal, elviselhetetlen hangokkal és örvénylő, kontrollálhatatlan érzelmekkel gyötrik, amíg hangos, vagy néma, torkába szorult sikollyal fel nem ébred. Később az élet meggyőzött, hogy az éber állapotban érzékelt valóság a legrémesebb álomnál is iszonyatosabb élményeket képes produkálni, amelyek között még kiszolgáltatottabban vergődünk, mint a legsötétebb álmok szorításában. Hiszen a rémálmokból biztosan felébred az ember, és lelki erejét viszonylag kis energia ráfordítással meg tudja erősíteni annyira, hogy még a legmélyebb álomban is tudja, csak álmodik. Az élet által produkált horror viszont nem biztos, hogy gyorsan véget ér, sőt, tapasztalataim azt mutatják, hogy a rémes helyzetek sorozatban követik egymást (Anselmus szindróma), s elhárításukra az emberi erő gyakran kevés. A leghelyesebb tehát az álmok és az úgynevezett „valóság” folyamatait, rendszereit, megnyilvánulásait, pszichológiáját, hatásmechanizmusait egységes egészként, ugyanazon jelenség alig különböző megnyilvánulásaiként vizsgálni.

A judaizmusnak van egy tradicionális ceremóniája, rítusa, a hatavat halom (szó szerinti fordításban: „az álom jóvá alakítása”), amelynek segítségével a zavaró álmok jelentése pozitívra fordítható. A tanítás szerint a rossz álmok legtöbbje egyszerű okokra vezethető vissza: túl sokat eszünk elalvás előtt, kényelmetlen ágyban alszunk, egy évekkel korábban látott rémfilm, vagy éppen a sötét gondolatok, amik elalvás előtt foglalkoztattak. Persze az is előfordul, hogy a rémálmot a Teremtő küldi ránk, hogy figyelmeztessen valamilyen, a jövőben bekövetkező eseményre, vagy azért, hogy büntessen hülyeségünkért, gonosz tetteinkért („Egy álomban – éjszakai vízióban… Isten megnyitja az ember fülét” – Jób könyve, 33:15).

A 'hatavat halom' módszer alkalmazói szerint a rémálmok okozta rosszkedvtől való megszabadulás egyik eszköze a böjtölés (tánit halom) az álmot követő napon. Sokan szívesen böjtölnek hiúsági okokból, vagy testi egészségük fenntartása, helyreállítása érdekében, de egyre kevesebben képesek tartózkodni az evéstől lelki gyógyulásuk okán. A böjtölés mellett a Talmud a Johanan rabbi nevében beszélő Pedat rabbi praktikus tanácsát idézi: „aki nyomasztó álmot látott, ’változtassa jóvá’ három olyan ember előtt, aki szereti őt”. Mondja el álmát egy közeli barátjának, és kérje meg őt, hogy két másik barátjával együtt, meggyőződéssel jelentse ki háromszor: „Jó álmot láttál!”. Más források hétszer javasolják a kijelentés megismétlését. Ajánlatos a kijelentés megtétele előtt bizonyos szent szövegeket felolvasni, amelyeket a törökországi Izmírben élt Hajim Palachi rabbi Kaf Ha’chayim című, a 19. században írt könyvében (Siman 220; seif kattan 12.) találhatunk. A szertartás elvégzése még a Sabbath idején is engedélyezett, sőt javasolt. Fontos, hogy a rémálom okozta depressziójától megszabadult személy a szertartás után bőkezűen adakozzon jótékony célokra, vagy jótékonysági intézménynek, vagy – ez a megoldás az előzőnél is hatékonyabb – egy megszorult embertársának. Ha pedig kellemes álmot láttunk, igyekezzünk emlékezni rá, s ha van rá módunk, írjuk is le (seif kattan 6.).

Előfordulhat persze, gyakrabban, mint gondolnánk, hogy a rossz álmot álmodó nem talál három embert, aki szeretné őt, akikre rábízhatná depressziója titkát, akik hajlandók lennének jelenlétében többször megerősíteni, hogy jó álmot látott. Az ilyen magányos depressziós forduljon rabbihoz, vallási tanítójához, és kérje meg őt, hogy interpretálja a rossz álmot pozitívan. Ha valakinek még rabbija, vallási tanítója sincs, az menjen ki a pusztába, és ordítsa a szélbe háromszor, hétszer, vagy többször, hogy álma szép és jó volt, és nagyon sokat tanult belőle. A böjtölést persze ő se mulassza el.

Azok, akik – hozzám hasonlóan – nem látnak lényegi különbséget a rémálmok és a közmegegyezéses „valóság” között, rossz hangulatuk enyhítésére, megszüntetésére ugyancsak elvégezhetik, akár naponta a fentebb leírt szertartást. Ha egy ilyen illető nem talál három embert, akik szeretik őt, rabbija, vallási tanítója sincs, és nincs kedve se böjtölni, se varázsszavakat ordítani a puszta szelébe, akkor próbáljon meg otthonosan berendezkedni állandósult rémálmában, s váljon olyan erőssé és ijesztővé, amitől még az álom és a valóság démonai is megrettennek.