Artportal.hu

Najmányi László
XmasBlog
2009. december 21.

„Elképesztő, hogy az emberek legnagyobb része mennyire fél attól, hogy ilyen értelemben jó legyen. Mennyire fél például attól, hogy áldozatot hozzon, fél a segítségtől, az őszinteségtől, a szótartástól, a szolidaritástól. És ugyanakkor milyen magától értetődőnek tartja, ha áldozatot és segítséget megtagad, ha elárul, ha hazudik és félrevezet és pletykázik.”

Hamvas Béla: Paradoxon az igazságtalanságról

Műkritikus barátom nem írhat többé TV kritikát. Egyik recenziójában azt merte ugyanis javasolni, hogy a köztévében a beszélő plasztik fejek helyett hajléktalanok mondják a híreket. Helyette most az egyik Nagy Név mondhatja el véleményét a televíziós műsorokról. Jól tudjuk, hogy Nagy Név csak az lehet, aki aktívan közreműködik a valóság eltakarásában, a valós helyzet meghamisításában, ezért véleménye tökéletesen érdektelen.

Gazdasági válságot szabadítottak ránk világunk urai, nyilván azért, hogy nagyobb nyomorúságunkon még jobban megszedjék magukat, mint korábbi, alig észrevehető árnyalattal kisebb nyomorúságunk idején. Milyen aktuális lenne, ha nemcsak a híreket mondanák a hajléktalanok, a megalázottak és megszomorítottak a televízióban, hanem az ő részvételükkel készülnének a vacsora műsorok és a főzőtanfolyamok is! Ha nem a rosszarcú, tévé-csinálta, úgynevezett „celebek” ordenáréskodnának zabálás közben, esténként a képernyőn, hanem az éhezők, a társadalom kitaszítottjai élvezhetnék az ételt és a meleget. És nem csak most, a ránk szabadított gazdasági válsággal súlyosbított Karácsony idején, hanem minden reggel, délben és este, amíg egyetlen embertársunk is éhezik, és takaródzik a csillagokkal. Ezt kiáltja nekik Krisztus, az Ó-testamentum tanítói és prófétái, Buddha, Mohamed, Brahma, és az összes, valóban nagy író, művész a sok ezer éves emberi történelem ködös mélyéről. De ezt a józan viselkedésre, önfelemelésre buzdító kiáltást csak nagyon kevesen hallják meg. Legfőképpen azok süketek, vagy színlelnek süketséget, akiknek módjában állna tenni a nélkülözők érdekében. 

A Karácsony, mint az ünnepek mindegyike, szimbolikus ünnep. Valójában semmi köze a szeretethez, annál több a képmutatáshoz. Nem azt ünneplik az emberek, hogy egész évben szerették egymást, jól bántak egymással, hanem mániákus, sokszor lehetőségeiket messze meghaladó bevásárlással töltik az ünnep előtti napokat, heteket, hogy legközelebbi családtagjaiknak adott drága ajándékokkal, tárgyakkal, egyetlen estén bizonygassák, él bennük a szeretet. Ami persze már régóta hiányzik alapvető tulajdonságaik közül, s helyét embertársaik többsége ellen irányuló rosszindulat, gonoszság foglalta el. Szeretni nem kötelező, de egymással méltányosan bánni, segíteni, ha módunkban áll, igen. Az ellenkező magatartás voltaképpen önsorsrontás, mert az ember azt kapja vissza, amit ad.

Régóta tudja, aki tudni akarja, hogy a világ megváltását önmagán kell mindenkinek elkezdenie. Önmagát kell jobbá, értelmesebbé, követendő példává tennie, mielőtt hozzákezdene a rendszer átalakításához. Nem is olyan régen, pár évtizeddel ezelőtt az aktualitást, érvényességet, hitelességet kereső művészek még programjuk fókuszában tartották az önfejlesztést. Abban az időben persze más volt a művészet funkciója, nemcsak a kemény diktatúrákban, hanem a megengedő, puha eszközökkel kizsákmányoló fogyasztói társadalmakban is. Az új generációk akkor, kiábrándulva a politikai, gazdasági és szellemi hatalom birtokosaiból, új vezetőket, új szószólókat keresve a művészekben találták meg nem-politikus politikusaikat, nem-papoló papjaikat, s elvárták tőlük a példaadó életvitelt. Persze ezt kevés művésznek sikerült produkálnia, de legalább a szándék megvolt.

Mára a művészet funkciója, s vele a művészi magatartás alapvetően megváltozott. Interjúkészítés során mindig megkérdezem a fiatal művészeket, hogy igyekeznek-e fejleszteni, megkomponálni önmagukat. A legtöbbjük nem is érti a kérdést, mint ahogy a művészetük aktualitását firtató kérdésemet sem. Mintha személyiségük nem jelenne meg műveikben, mintha nem éppen az aktualitás hitelesítené műveiket. Elfogadják, hogy olyanok, amilyenek, legtöbbjüknek még önképe sincs. Teljesen természetes számukra, hogy témáikat kósza szellők sodorják eléjük, s nem zavarja őket megoldásaik esetlegessége, behelyettesíthetősége, esetleg másolat jellege sem. Nem harcolnak, csupán a lyukat keresik, amelybe bebújhatnak, hogy annak melegéből folytathassák a locsogást. Ha bágyadtan küzdenek valami ellen egyáltalán, azt kizárólag a művészet gyerekszobai, játszótéri kontextusában teszik, s görcsösen igyekeznek kizárni a gyermeteg jókedvüket zavaró külvilágot.

A 21. században a művészet a legtöbb ember számára dekorációvá, élvezeti cikké, felelőtlen, felelőtlenségre buzdító, az unalmat időlegesen elűző, gyakran idiotikus játékká vált. A társadalmi kérdések jórészt eltűntek a művészet fókuszából. Ma már nincsenek koldusokat festő Rembrandtok. Magyarországon különösen eltűnt az együttérzés, a szolidaritás, az értelmes jövőkép alkotásának képessége a művészekből, ahogy közönségükből, művészetük fogyasztóiból, s a művészetekkel egyáltalán nem törődőkből is. Az elvileg legszabadabban gondolkodható, tevékenykedhető művészek nem változtatni, hanem alkalmazkodni és érvényesülni akarnak. Alkalmazkodni ésszerű ugyan, de nem mindig etikus. Nem az a baj, hogy érvényesülni akarnak, hanem az, hogy milyen áron. Mintha jólétet, gondtalan, kényelmes életet biztosító szerződés reményében lábteniszeznének Auschwitz udvarán, a krematóriumok füstölgő kéményeinek árnyékában, vagy vízipólóznának a toxikus mocsárban. 

Gazdasági válságot szabadítottak ránk világunk urai, nyilván azért, hogy nagyobb nyomorúságunkon még jobban megszedjék magukat, mint korábbi, alig észrevehető árnyalattal kisebb nyomorúságunk idején. Olvasom a portfolio.hu hírét: „Olyan mértékben nőtt a luxusautók iránti kereslet az utóbbi időben, hogy a Daimler legnagyobb gyárában már teljes munkaidőben fognak dolgozni a jövő év elejétől.” Vajon hányan fagynak meg ezen a jeges szél söpörte, téli éjszakán? Hányan éheznek az országban, amely, ha hagynák, bőségesen el tudná látni élelemmel, emberhez méltó lakással minden lakóját? Hány kétségbeesett életterv irányul a következő órák, napok megoldására? Jól tudjuk, hogy a személyes siker, a meggazdagodás igazi titka nem a tehetség, a hozzáértés, nem is a szorgalmas, lelkiismeretes munka, hanem a szerencse: az, hogy valaki jó időben, jó helyen találta magát. Hányan mondják azt, hogy amennyit eddig, nagy szerencsém révén összegyűjtöttem, jó, értelmes életet tud biztosítani magam és utódaim számára. Nincs szükségem többre, ami ezután bejön, azt azoknak adom, akik nem voltak olyan szerencsések, mint én.

Nehéz napokban, mint most, vagy felemelő időkben, mint most, más lelki rokonaim könyveivel együtt Hamvas Béla írásait is olvasom, hogy legyen társaságom. Ahogy tőle idéztem az elején, zárja is ezt a karácsonyi blog bejegyzést egy idézet tőle, ugyancsak a Paradoxon az igazságtalanságról című meditációjából:

„Rendkívül szégyellném magam, ha valaki feltételezné, hogy prédikálni akartam és híveket óhajtottam szerezni. Nem volt szándékomban. Azt a módszert, amelyet elmondtam, kizárólag személyes használatomra gondoltam ki s amennyire lehet és tudom valósítom meg, mert realizálás nélkül a dolog semmit sem ér... Semmiféle intézmény önmaga fölött nem ítélhet és nem gyakorolhat önkritikát. A személy kiváltsága, hogy ezt megtehesse és megtegye és önmagát ellenőrizze. Csak a személynek van lelkiismerete.”