Artportal

Najmányi László
A punk élete és halála (Első rész)
2009. december 27.

Kevesen vannak már, akik emlékeznek a punk megérkezésére Magyarországra. Én se hittem abban az időben, hogy pár évnél több van hátra az életemből. Nem csak azért vagyunk kevesen, mert sokan meghaltak már azóta közülünk, hanem azért is, mert eredetileg is nagyon kevesen voltak, akik tudtak az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején New Yorkban, majd Angliában indult új életérzésről, és még kevesebben fogadták örömmel azt.

Magyarországra Londonon keresztül érkezett a számomra és néhány barátom számára megváltónak bizonyult hír a punk születéséről. Rész István festőművész barátomnak járt a New Musical Express (NME) című rock zenei újság. Ebből értesültünk 1975-76 folyamán a pszichedelikus- és glam rockot felváltó, radikális új irányzat eseményeiről, majd ugyanazon év decemberében a Sex Pistols első kislemeze, az Anarchy in the U.K. megjelenéséről. Néhány hét múlva már a kezemben volt a lemez, 1977 júniusában pedig a második Pistols single, a God Save the Queen is. Novemberben pedig megérkezett az első nagylemezük, a Never Mind the Bollocks, Here’s the Sex Pistols is, amelyet Patti Smith, a New York Dolls, az Ultravox, a Clash, és más punk együttesek lemezei követtek.

Kapcsolatom a rock zenével 1959-ben kezdődött. Akkor költöztünk Budapestre Kiskunfélegyházáról, ahol az 1957-ben, koholt vádak alapján letartóztatott, majd hosszú rendőri felügyelet alá helyezett apám ügye miatt éltem. Apám csaknem egy évet töltött börtönben, a hatóságok még azt sem árulták el az őt keresve az országot járó anyámnak, hogy melyik börtönben raboskodik. Szabadlábra helyezése után családunkat kettévágták. Vízügyi mérnök apámat addigi lakhelyünkről, Győrből Budapestre helyezték, s megtiltották neki, hogy együtt éljen családjával. Pedagógus anyámat feketelistázták, nem kaphatott munkát, ezért húgomat és engem a Kiskunfélegyházán élő nagyszüleink gondjaira bízott.

A kisvárosi iskola fojtogató légköre után nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor a jóval liberálisabb budapesti oktatási intézményben fejezhettem be általános iskolai tanulmányaimat. Újonnan szerzett barátaimmal gyakran lógtunk az iskolából, s egyikük lakásában, barátnőink társaságában, az akkor felbecsülhetetlen értékű kincseknek számító amerikai lemezeket hallgatva töltöttük a délelőttöket. A menedéket nyújtó barát nevére már nem emlékszem, de a nála hallgatott lemezekre, Elvis Presley, Little Richard, Jerry Lee Louis, Bill Halley, Chuck Berry számaira igen.

Már gimnazistaként, 1960-ban, a zuglói Május 1. úti úttörőházban hallottam először élő rock zenekart. Pénzem nem lévén egy nyitva felejtett WC ablakon keresztül mászva jutottam be a rosszarcú ifjúgárdisták által, szigorúan őrzött épületbe. A lépcsőn felfelé osonva ütött meg először az elektromos basszus hangja. A gyomromat masszírozta. Ezt az érzést addig soha nem tapasztaltam, az addig hallott swing bandák zenéje hidegen hagyta a testemet. A négy roma fiatalember alkotta Doxa együttes játszott a zsúfolt táncteremben. Dob, basszus, elektromos gitár és szaxofon felállásban játszottak, főleg Johnny and the Hurricanes és Duane Eddy számokat. Egész este, és azt követően sok más estén a színpad előtt tomboló tömeg első sorában állva hallgattam őket, még a szünetekben sem hagytam el nehezen megszerzett helyemet, nehogy más elfoglalja.

Gimnáziumi éveim alatt is sokat lógtam barátaimmal az iskolából. Általában a Takács Péter nevű osztálytársunk lakásában töltöttük az időt. Péternek nemcsak saját szobája volt – igazi ritkaság azokban az időkben –, hanem egy Mambó márkájú magnetofonja, és titokzatos forrásokból folyamatosan bővülő felvételgyűjteménye is. A szocialista ifjúság erkölcseit féltő diktatúra egészen az 1970-es évek elejéig nem engedélyezte a külföldi, különösen az angol és amerikai lemezek árusítását az országban. Csak a feketepiacon, borsos áron lehetett hozzájutni a sportolók, és a rendszer más kegyeltjei által becsempészett nyugati lemezekhez, amelyek tartalma magnószalagra rögzítve, illegálisan került terjesztésre. Takács Péternél kezdetben a Johnny and the Hurricanes, a Shadows, Duane Eddie, a Ventures, a Piltdown Men, a Champs számait hallgattuk, később nála hallottam az első Beatles és The Rolling Stones felvételeket is.

Péter nemcsak szenvedélyes zenegyűjtő, hanem divatérzékeny fiatalember is volt. Az osztályban ő viselt először csőnadrágot, aztán trapéznadrágot, majd a Beatles és a Stones által népszerűsített, szűkszárú farmernadrágot. Hajviselete is mindig a gyorsan változó divatnak megfelelő volt. Szűkös lehetőségeim mellett, szigorú apámmal dacolva, némi késéssel én is igyekeztem a divatot követni. Mivel évekig, télen és nyáron ugyanazt a nadrágot hordtam, annak szárai kerültek először szűkítésre, aztán trapézosításra, majd megint szűkítésre szabóm, az olcsón dolgozó Szarajlin nagymama áldott kezei által. Igyekeztem hajviseletemmel is követni az idők szavát, ami újabb és újabb konfliktusokat eredményezett apámmal. Beatles és Stones korszakaim idején sokszor előfordult, hogy egy hajigazítás után többször visszaküldött további rövidítésre a fodrászhoz, s amikor még mindig elégedetlen volt hajam hosszával, maga kísért el a fodrászműhelybe, ahol személyesen instruálta a mestert, hogy milyen rövidre vágja kétoldalt és hátul a hajamat.

Gimnáziumi éveim alatt előbb az akkor még kizárólag angol és amerikai számokat játszó Omega, majd az ugyancsak angolul éneklő Illés és Metro együttesek rajongója lettem. Pénzem nem volt, ezért általában trükkös módon, az éber jegyszedőket kijátszva jutottam be a koncertekre. Szabadidőmben számszövegeket fordítottam magyarra, így tanultam meg angolul. Amikor az államilag favorizált három nagy zenekar elkezdett magyarul énekelni, elfordultam tőlük, mert szövegeiket az általam jól ismert angol számok szövegeihez képest primitívnek, nyálasnak, gagyinak, operett-szerűnek tartottam, mint ahogy a mai magyarul éneklő zenekarok, énekesek döntő többségének produkcióit is az operett kategóriába sorolom. Az elgagyisodott Omega, Illés és Metro után kisebb zenekarok, főleg az angolul éneklő Atlas és Scampolo koncertjeit látogattam, éjszakánként pedig a Radio Luxemburg és a Szabad Európa Rádió zenei adásait hallgattam saját készítésű vevőkészülékeimen. Autó ablaktörlő motor felhasználásával, a hangot acélhuzalra rögzítő magnetofont is készítettem, amely nyávogott ugyan, de szólt, és ez volt a lényeg.

A gimnáziumban töltött utolsó év során, apám egy hosszabb vidéki kiküldetése alatt, anyám hallgatólagos beleegyezésével, családunk értékes barokk ebédlőasztalát gyorsan szétfűrészelve, elektromos gitárt építettem. A pickupot ajtó-mágnesekre tekert, a hajszálnál is vékonyabb rézdrótból készítettem. A húrokat egy hangszerboltból loptam. Az elkészült gitárt a családi rádióba dugva próbáltam ki. A hangszert nem lehetett igazán felhangolni, hamisan szólt, de szólt, sőt, mennydörgött, ha kellett, és ez volt a lényeg. Hazatérő apám óriási balhét csapott, hosszú időre kiközösített. Haragjának csak katonai behívóm megérkezése vetett véget, röviddel az érettségim és egyetemi felvételim után.

A katonaságnál megmentette az életemet a házilag barkácsolt gitár. Három katonatársammal zenekart alapítottunk. A helyi (Ercsi) Tiszti Klubban léptünk fel a hétvégéken, s a parancsnok engedélyével hetente többször is próbálhattunk, mialatt a többiek a padlót súrolták, vagy a kaszárnyaudvaron fekvőtámaszoztak. A zenekar tagjai közül ketten még gitározni is tudtak, de a hozzám hasonlóan zenei analfabéta dobosra és rám való tekintettel csak két számot, a Shadows Apache című számát, és egy A-moll imprót tanítottak be. Ezt a két számot játszottuk felváltva, órákig a részeg tiszteknek és ugyancsak elázott barátnőiknek és feleségeiknek, akik nem vették észre, hogy ugyanazokra a zenékre lötyögnek egész este.