Artportal.hu

Najmányi László
A punk élete és halála (Második rész)
2010. január 3.


Egyetemi „előfelvételisként” katonai szolgálatom 11 hónapig, 1964 szeptemberétől 1965 augusztusáig tartott. Ebből két hetet fogdában töltöttem, mert az egyik éjszakán, bebrómozott állapotban, rohamsisakkal fejbekólintottam a szakaszunkat válogatott kínzásokkal "kiképző", a szomszédos ágyon alvó szadista tizedest. Zenekarunk az alapkiképzés három hónapja után alakult. Dobfelszerelésünk, erősítőnk nem volt. A dobos csavarhúzókkal dobolt egy fémvázas széken. A gitárokat textil szigetelésű, árnyékolatlan robbantó kábelekkel kapcsoltuk a híradósoktól kölcsönzött, gyakran leégő erősítőhöz. Az árnyékolatlan vezeték következtében állandó hálózati búgás hallatszott az egyetlen, szürkére festett, tölcsér alakú hangszóróból, a tökéletlen illesztések pedig időnként recsegést, ropogást, illetve hang kimaradást eredményeztek. A rock nem zene, hanem attitűd és egyéni hangzás. Attitűdünk, az, hogy ezzel a tökéletlen felszereléssel, zenei tudás nélkül ki mertünk állni a közönség elé, mindenképpen megfelelt az akkor még rossz álomként sem létező punk szigorú kritériumainak. A teljesen egyéni hangzást pedig az alapként használt, állandó hálózati búgás, és a legváratlanabb pillanatokban bekövetkező, igen kellemetlen recsegés, ropogás biztosította.

1964 szilveszter éjszakáján a baracskai katonai börtön fegyőreinek bálján játszottunk. Ugyanazt a két számot, a Shadows Apache című opus-át, és az A-moll imprónkat ismételgettük este 8-tól reggel 4-ig, újra és újra. Senki sem panaszkodott. A közönség tökrészegen érkezett a bulira, s részegségük az éjszaka folyamán egyre gyorsuló ütemben fokozódott. Éjfél után már több részeg fegyőr feküdt hányásában a padlón, ugyancsak ájult barátnőikkel, feleségeikkel összegubancolódva, mint ahányan kurjongatva imbolyogtak a táncparketten.

Erősítőnk röviddel a kezdés után, nagy füstöt (korai ködgép) okádva leégett. Hoztak egy másikat. Az tíz percen belül kinyírta a hangszórónkat. Hoztak egy másikat. Nem sokkal éjfél előtt kiment a biztosíték a teremben. Gitárjaink elhallgattak, matt részeg dobosunk csavarhúzóival tovább püfölte a széket a sötétben. Verekedés kezdődött a táncparketten, repültek az üvegek, söröskorsók, székek. Behoztak egy petróleumlámpát és a síkrészeg ügyeletes tiszt, tajtrészeg embereivel megpróbálta szétválasztani a verekedőket. A kavarodásban sikerült ellopnunk pár üveg bort a büféből. A dobos egyre vadabb ütemeket (manapság tört ütemeknek mondanák őket, mert a tempó és a ritmusképlet folyamatosan változott) vert ki a széken, szólógitárosunk a vetélkedőknél használt óriási gongot püfölte borosüveggel, a másik gitáros magas fejhangon sikoltozott, én a mikrofonállvánnyal döngettem a színpad padlóját. Igazi dzsungelhangulat alakult ki. Éjfél körül valaki elordította magát, hogy éjfél van. Egy pillanatra csend lett, aztán elgajdoltuk a Himnuszt, majd folytatódott az őrület. Végül valakinek sikerült kicserélnie a biztosítékot, felbúgott az erősítő, megint elkezdtünk zenélni. Néhány perc után a modernista mennyezeti csillár égői égtek ki. Megint sötét lett, csak a petróleumlámpa gyér, vörös fénye világította meg a rommá tört báltermet. Fegyveres őrök kíséretében létrát cipelő rabok jelentek meg, hogy kicseréljék az égőket. Felállították a létrát a csillár alatt. Az egyik rab komótosan felmászott rá és megállapította, hogy kiégtek az égők. Komótosan lemászott és jelentette a lábán megállni alig tudó, pisztolyával hadonászó főfegyőrnek, hogy kiégtek az égők. Hosszú tanakodás után a főfegyőr elindított egy rabot, fegyveres kísérettel, hogy hozzon új égőket. Hosszú idő telt el, mielőtt megérkeztek az égők. A kiégett öt izzó kicserélése legalább egy óra hosszat tartott. A rabok mozgása lassított film-szerű volt. A kiégett égőket egyenként csavarták ki és hozták le a létrán. Az új izzókat egyenként vitték fel a létrán, és a lehető leglassabban csavarták helyükre. Egy ponton Árpi, zenekarunk vezetője, aki tudott gitározni, leállította a zenét és szólóban elkezdte játszani és énekelni Elvis Jailhouse Rock-ját. Művészettörténeti pillanatot éltem át.

Leszerelés után autóstoppal a Balatonra indultam. Abban az időben még felvették a stopposokat. Persze a rendőrök is vadásztak ránk. Székesfehérvár után megállították az autót, amely éppen felvett, és kiparancsoltak belőle. Két napot töltöttem az őrszobán, aztán elengedtek. Közölték, hogy ha még egyszer elkapnak stoppolás közben, nem úszom meg ilyen könnyen. Nem kaptak el, lejutottam Siófokra. Abban az időben ért Magyarországra a Let’s Kiss nevű, keletnémet eredetű tánc. A lényege az volt, hogy az emberek, kezüket egymás vállára téve, libasorba állva masíroztak körbe-körbe a kerthelyiségekben az umca-umca sramlizenére, időnként tapsoltak és azt kiáltották, hogy „Let’s Kiss!”. Hamar kialakult a szokás, hogy a libasor egy ideig masírozott a táncparketten és a vendéglői asztalok között, aztán kimasírozott a kerthelyiségből és a táncolók fizetés nélkül szétfutottak a sötétben. Nem tudom, hogy a punk időkben csináltak-e ilyesmit az angol fiatalok, de igazi punk gesztus volt, különösen a kádári diktatúra veszélyeit figyelembe véve.  

(Folytatása következik)