Artportal

Najmányi László
A szomszéd háza – Haiti, 2010
2010. január 25.

Az őslakó taino indiánok Ayitinek, „Hegyekkel borított föld”-nek hívták az akkor még buja őserdővel borított szigetet. A taino népcsoport a Karib tenger szigeteit egykor benépesítő békés, mezőgazdasággal, halászattal, vadászattal és gyűjtögetéssel foglalkozó arawak néphez tartozott. Nevük „jó”, vagy „nemes embereket” jelent arawak nyelven. Ma már nem élnek taino indiánok Haitin. A többi szigeten szétszórva is csak pár száz kísértetszerű lény maradt az egykori több milliós arawak népből. Előbb a spanyolok és az Európából behurcolt betegségek irtották őket, aztán a franciák. A szeretet Istene nevében százakat égettek el a Szent Inkvizíció máglyáin, százakat akasztottak fel, nyúztak meg elevenen, fejeztek le, fojtottak vízbe, törtek kerékbe, húztak karóba, négyeltek fel, főztek meg forró olajban, megható imák és gyönyörű keresztény himnuszok hangjai kíséretében.

Ayiti volt az első sziget az Újvilágban, amelyet Kolumbusz megpillantott. A spanyolok 1492-ben a ma Môle Saint-Nicolas-nak nevezett város helyén szálltak partra először. Azt hitték Indiába érkeztek. Ennél szebb tájat még nem láttak. A parti homokba tűzték a spanyol zászlót, letérdeltek és imádkoztak. A szigetet Hispaniolának nevezték el és királyuk nevében birtokba vették. A benszülöttek először isteneknek hitték és vendégszeretően fogadták az európaiakat. Aztán, amikor azok erőszakoskodni kezdtek velük, felgyújtották házaikat, elrabolták javaikat, elűzték őket földjeikről, rabszolgasorba akarták őket kényszeríteni, harcoltak ellenük. Esélyük sem volt a spanyolok puskái és ágyúi ellen. Az európai telepesek, ültetvényeinek művelésére rabszolgákat hoztak Afrikából.

Hispaniola szigetének keleti részét ma a Dominikai Köztársaság, nyugati részét Haiti foglalja el. Repülőgépen érkezve tisztán látható a két ország közötti, észak-déli irányban húzódó határ. A vonaltól keletre sötétzöld erdő, nyugatra okkersárga sivatag. Haitiban alig van néhány fa. A többit kivágták. A favágást a spanyolok kezdték, a franciák folytatták, a szabad Haiti polgárai fejezték be.

1804. január 1-én Haiti lett az első független, feketék alapította köztársaság a világon, az egyetlen olyan ország, amelyben győzelemmel végződött a rabszolgalázadás. Az Egyesült Államok után Haiti lett a második független állam az Újvilágban. A francia forradalom által inspirált afrikai rabszolgák 1791-ben fellázadtak és Toussaint L’Ouverture, a „Fekete Napóleon” vezetésével legyőzték rabszolgatartóikat, majd a spanyol és brit inváziós seregeket is. Bonaparte Napóleon hatalmas gyarmati hadsereget küldött a szigetre. A legmodernebb fegyverekkel felszerelt franciák kezdetben sikeresen harcoltak a fellázadt rabszolgák ellen és kierőszakolták a fegyverszünetet. Az egyezséget megszegve a franciák 1802-ben elfogták a lázadók vezérét. Toussaint francia börtönben halt meg. Vezérük elfogásának hírére Jean-Jacques Dessalines, Alexandre Petion és Henri Christophe vezetésével újra fellázadtak a feketék és 1803. november 18-án döntő győzelmet arattak Bonaparte serege felett. A Vatikán 60 évre visszavonta papjait a független országgá vált szigetről. A gyarmati hatalmak 30 évig tartó blokád alá vonták a lázadó rabszolgák köztársaságát. Franciaország addig nem volt hajlandó elismerni Haiti függetlenségét – és megszüntetni a blokádot –, amíg az 1833-ban ki nem fizetett 150 millió frank kárpótlást az elkobzott ültetvényekért. A franciák által önkényesen megállapított és a kamatterhek miatt folyamatosan növekvő kárpótlási összeg teljes kifizetése 1947-ig tartott. A kárpótlás törlesztése tönkretette az új ország gazdaságát, amely azóta sem tudott talpra állni. Ebben az Egyesült Államok kormánya által évtizedekig támogatott, az államkincstárt kifosztó, a lakosságot terrorizáló és szellemi sötétségben tartó Duvalier diktatúrának, és a diktatúra bukása után bekövetkező, még mindig tartó totális káosznak és korrupciónak is komoly része volt.

Karib-tengeri zenegyűjtő útjaim egyikén, 1991-ben látogattam először a szigetre. Szörnyűséges, Dante poklára emlékeztető állapotokat találtam. A következő évben, a kezdetben Napóleon inváziós seregében harcoló, majd a felkelők oldalára állt Lengyel Légió katonáinak leszármazottait keresve újra eltöltöttem néhány hetet a szigeten. Tapasztalataimról az Irodalmi Jelenben, 2008-ban publikált, Porevők című írásomban, és a Karib könyv című, kiadásra váró útinaplóm Krik Krak című fejezetében számolok be. „Száraz évszakban Cité de Soleil, a Napváros lakói port esznek. Az okkersárga port a sziget központi fennsíkjáról hordják a szeméttelepre. Tengervízzel és a módosabbak által kidobott műanyag palackokból összegyűjtött étolajjal összekeverve az asszonyok süteményekké formálják a port.” (Porevők, Irodalmi Jelen, 2008)

2010. január 12-én 7-es erősségű földrengés rázta meg a szigetet, a városok, települések nagy részét romba döntve. Csaknem két hét telt el a természeti katasztrófa óta. Több mint 150 000 halottat temettek el eddig tömegsírokban, további tízezrek lehetnek még a romok alatt. A súlyosan sebesültek száma sok tízezerre rúg. Körülbelül egymillió ember veszítette el otthonát. Még ha meg is kapja Haiti a beígért nemzetközi támogatást, és a beérkező pénzek nagy részét nem lopják el a korrupt kormányhivatalnokok, a települések újjáépítése, a korábbi, ideálisnak messze nem nevezhető állapotok visszaállítása évtizedekig fog tartani. Nemcsak az emberveszteség és a lakóhelyekben, középületekben esett kár óriási, de Haiti kulturális örökségének nagy része is elpusztult a földrengésben.

A sziget függetlenségének büszke szimbóluma, a Louverture téren, a Champ de Mars közelében álló, francia reneszánsz stílusban, körülbelül száz éve épült Port au Prince-i elnöki palota rommá lett. A földrengés felfedte a titkos folyosókat, amelyeket az egymást követő diktátorok építettek. A palotának nem volt műgyűjteménye, mivel a leváltott, elkergetett despoták mindig magukkal vitték a mozgatható értékeket. Egyedül a külföldi államfők és diplomaták fogadására használt termeket díszítették szobrok és festmények, amelyek nagy része bizonyára megsemmisült az épület összeomlása során.

A Notre Dame katedrális is összeomlott, maga alá temetve hívők százait és Haiti katolikus érsekét. Romokban áll a Szentháromság katedrális is, amelynek falait Jézust és követőit, a keresztény mártírokat és szenteket fekete bőrű emberekként ábrázoló murálok díszítették. Szerencsére sikerült megakadályozni a romok gépi eltakarítását, így van némi remény arra, hogy a falfestmények néhány részletét sikerül megmenteni. A katedrális orgonája, amely a karibi térség legnagyobb templomi hangszere volt, nincs többé. Az összegörbült, cementporral borított orgonasípok segítségért könyörgő ujjakként merednek ki a romok közül.

A Művészeti Központ, amely fontos szerepet játszott Haiti festészetének nemzetközi propagálásában, értékes, több évszázad kultúráját reprezentáló gyűjteményével együtt megsemmisült. Hasonló sorsra jutott a főváros művészeti galériáinak, művészeti intézményeinek, műtermeinek legtöbbje is. Sok ismert művész vesztette életét a földrengésben. A romokat kétségbeesett emberek és szervezett bandák fosztogatják.

A szigetország arisztokratáinak palotáit sem kímélte a földrengés. Óriási, magánkézben lévő művészeti- és történelmi dokumentum gyűjtemények, könyvtárak vesztek oda. A Haiti-i kultúra és történelem néhány szenvedélyes kutatója bozótvágó késekkel és automata fegyverekkel hadonászó fosztogatókkal dacolva próbálja menteni a legértékesebb magángyűjteményeket. „A halottak halottak, tudjuk ezt. De ha nem marad emlék a múltból, az életben maradottak sem tudják folytatni az életüket”, mondja egyikük.