Artportal.hu

Najmányi László
Kísérlet az élő színház feltámasztására – Harmadik nap
2010. március 22.


Halász Péter – Szellemidézés. Az eseménysorozat második napján, szombaton, egyéb elfoglaltságaim miatt nem tudtam elmenni a Műcsarnokba. Kémeim jelentették, hogy nagyon kevesen lézengtek a termekben. Ennek általam vélt okairól majd később írok. A harmadik napon, az eseménysorozat záróaktusaként került sor az általam tavaly alapított Theatrica Vitae díj átadására. A Magyarországon sajnos túl gyakran tapasztalt bénázás vezette fel a műsort. A megígért kocsi, aminek a Műcsarnokba kellett volna szállítania, nem érkezett meg a megbeszélt időben. Sajnos pillanatnyilag járóképtelen vagyok, így az, hogy villamoson, buszon, többszöri átszállással odabumlizzak, szóba sem jöhetett. Az illetékes szervezőt többszöri próbálkozásra sem tudtam telefonon elérni, mert a mobilja egész este ki volt kapcsolva, hangpostájában hagyott üzenetemre nem válaszolt. Végül a főszervezőt sikerült elérnem, aki odaadta a telefont a szállításomért felelős szervezőnek, aki mellette állt. Az először, a jó magyar szokásnak megfelelően megpróbálta rám kenni a malőrt, de végül kénytelen volt engedni a tényeknek és beismerte hibáját. Elnézést, a jó magyar szokásnak megfelelően persze nem kért. Végül megérkezett az autó, így egy órás késéssel ugyan, nem sokkal a díjátadó meghirdetett kezdése előtt megérkeztem a Műcsarnokba. Kiderült, hogy bár hónapokkal korábban leadtam a technikai igényeimet, amelyekről később is számos alkalommal, szóban, írásban és telefonon is egyeztettem a szervezőkkel, nincs videó projektor. Rengeteg projektor működött a jobbára üres termekben, de nekem valahogy nem jutott belőlük. Projektor nélkül nem tudtam volna megcsinálni az előadást. A szervezők nem tudtak segíteni. Végül, ahogy Magyarországon már megszoktam, magam oldottam meg a problémát. Leállítottam az alagsori vetítőteremben futó filmem vetítését, és ott rendeztem meg a díjátadót. A földszinti termekben zajló események egyébként is kis létszámú közönségének tájékoztatása a díjátadó helyszínének cseréléséről nem történt meg megfelelően, ezért csak kevesen jöttek le az alagsorba.

A díjátadó előtt videó interjút adtam a vezető napilap internetes kiadása számára. Valamilyen okokból a Szellemidézés dokumentálására delegált riporterek legtöbbje igyekezett túlzottan kreatívnak lenni. Nem volt elég számukra az eseménysorozat kiállításainak, előadásainak információgazdagsága, ők is megpróbálták hozzátenni a magukét. Az első napon a néhai Lakásszínház egyik előadásának díszletét megidéző, derékmagasságban, vízszintesen kifeszített lepedő alatt görnyedve kellett interjút adnom a közszolgálati rádió riporterének. Alig kaptam levegőt beszéd közben, és működészavaros lábaim miatt csak nehezen tudtam az interjú befejeztével kikászálódni a lepedő alól. Máig nincs fogalmam arról, hogy egy rádióriporthoz miért kell az alanynak lepedő alá másznia. Most a vezető napilap internetes kiadásának riportere lepett meg barokkos kreativitásával. Azt találta ki, hogy az interjúalanyoknak úgy kell nyilatkozniuk, mintha Halász Péternek beszélnének, jelen időben. Ez az ötlet nem segítette az információ átadást. Nemcsak a mondandómra kellett koncentrálnom, hanem arra is, hogy a régi eseményekről jelen időben, Halász Péter elképzelt szellemének beszéljek. Bakiztam párszor és a fülledt teremben folyt az arcomról az izzadtság. Szerencsére az interjúnak nemcsak kellemetlen vonzatai voltak, hanem a videós riporter lámpájának köszönhetően hasznosak is. Ezzel a lámpával világítottuk meg a díjátadás aktusát, mert a teremben nem volt reflektor.

A kisszámú, de a megnyitóra összegyűltekkel ellentétben éber, fogékony közönség előtt, a Les Fleurs du Mal („A gondolkodó ember büntető színháza”) Bünti című előadása videó dokumentációjának vetítésével kezdődött a díjátadó. A közönség vette a darab humorát, többször nevettek a poénokon. A díjazott, Surányi Nóra üde karizmája is átjött. A levegőtlen termet uraló hőségtől izzadva kezdtem el a díjátadó beszédet. Zavart a szemembe világító lámpa is, nehezen tudtam olvasni a szöveget. Energiát a közönség fogékonysága adott. Jókat nevettek a szöveg csattanóin. A mellettem álló Surányi Nóra szépsége, természetes bája azt hiszem mindenkit lenyűgözött. Az élő színház feltámadásának egyik kulcsszereplője ő, pontosan tudja, hogy mit csinál és miért. Egyedül arcjátékával képes lenne eljátszani a vak Homérosz teljes életművét. Határozottan éreztem a szépségre és intelligenciára fogékony Halász Péter szellemének jelenlétét a díjátadás alatt. Az eseményt megköszönő taps ezúttal hiteles volt, a közönség valódi partnernek bizonyult kockázatos vállalkozásunkban. Ezúttal felfrissülve, energiával feltöltve érkeztem haza, nem úgy, mintha a véremet kiszívó vámpírok barlangjában töltöttem volna az estét, mint az eseménysorozat első napján.      


A Szellemidézés tanulságai:

Az előző és mostani posztomban jelzett szervezési hibák mellett számos oka volt annak, hogy a Szellemidézés nem lett olyan átütő erejű, mint amilyennek reméltem. Ha lehetőséget kaptam volna a programszervezésben való részvételre, bizonyosan másképpen alakulnak a dolgok. Először is hiba volt a 24 órás, rendkívül értékes részleteket tartalmazó filmet egy tömbben vetíteni. Több, befogadható hosszúságú részletben, napi folytatásokban történő vetítése érdekeltté tette volna a közönséget, hogy az eseménysorozat mindhárom napjára eljöjjön. Hiba volt azt remélni, hogy az emberek be fognak költözni három napra a Műcsarnokba és sokan, párnákon heverve, pszichedelikus utazásként élvezik végig a vetítést. Azok az idők már elmúltak. Közösség nincs, az emberek már nem keresik, hanem kerülik egymás társaságát. Kötelező penzumként gyorsan letudták a termekben való bóklászást és igyekeztek haza tévét nézni, vagy veszekedni. A büfé méregdrága árai (2 deci ásványvíz, egy deci rossz bor egyaránt 350 Ft) sem segítettek. Jellemző módon az ingerült üzemeltetők egy órával az eseménysorozat befejezése előtt bezárták üzemegységüket. Aki a műsor vége után maradt volna beszélgetni, még egy pohár borhoz sem juthatott.

Bár remekek voltak a kiállítások és installációk, a technikai felszereltség (a díjátadómtól eltekintve) világszínvonalúnak bizonyult, s a műsorok egy része is fontos, érdekes, Halász Péter szellemiségéhez illő volt, sok olyan közreműködőt is meghívtak a szervezők, akiknek semmi köze sem volt mindahhoz, amit Halász Péter személye és az attól elválaszthatatlan életműve jelent. Neveket nem említek, mert nem akarom, hogy lelőjenek. A legtöbb előadásból hiányzott a humor, a Péterre oly jellemző, utcagyerekes pimaszság és blaszfémia, az élet. Sok halott, lila, művészkedő produkció került bemutatásra. Jól tudjuk, tudnunk kellene, hogy a leggyengébb láncszem szabja meg a kapcsolat erejét. A gyenge, oda nem illő produkciók megtörték a varázst. Halász Péter hallhatatlan szellemét csak ritkán, pillanatokra sikerült megidézni.

Az idők gyors változását a média érdeklődésének viszonylagos hiánya már előre jelezte. A tavalyi és azelőtti Halász Péter emlékműsoraimat újsághírek, rádió- és televíziós interjúk előzték meg. Most a vezető sajtóorgánumok, a közszolgálati televíziók nem is foglalkoztak a készülő, nagyszabású eseménysorozattal. A közvélemény formálói számára Halász Péter már nem érdekes, helyette a giccsszínház művelőit, az iparilag legyártott, gusztustalanságuk, ostobaságuk miatt kiválasztott celebeket sztárolják, és lázasan készülnek a kormányváltásra.

Azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom arra, hogy Halász Péterre ilyen nagyvonalú módon emlékezhessünk. Sajnos utólag sem lehet majd rekonstruálni ezt az utolsó Szellemidézést, mert számos, egymástól különböző műsorváltozat került terjesztésre, amelyek egyike sem volt pontos, a valóságban megtörtént események egyik műsorváltozattal sem egyeztek. A Műcsarnok programfüzetében például az első, később többször módosított műsorterv került kinyomtatásra. Az eseménysorozat nagyon sok pénzbe került, érdemes lett volna sokkal jobban odafigyelni a kommunikálására. Volt olyan közismert, korszakteremtő művész, akinek az előadása a programok csúszása miatt – amelyről a szervezők nem értesítették a közreműködőket – elmaradt. Az illető méltán felháborodva távozott.

Halász Péter négy évvel ezelőtti búcsúelőadásának erejét a főszereplő karizmája mellett a valódi halálra készülés sötét izgalma adta. Ez vonzotta akkor a Műcsarnokba a tömegeket. Most is jó lett volna, ha az eseménysorozatot egy karizmatikus házigazda vezeti, ha van még ilyen ebben az egyre személytelenebb, arcát, karakterét vesztő országban. Persze egy ilyen, valóban élő személyiség sem lett volna garancia arra, hogy többen ellátogassanak a Szellemidézésre. Talán igaza van az előző posztom néhány, a korszellemet jól érzékelő kommentálójának, akiket az alábbiakban idézek:

„Talán nem szellemeket kellene idézni, hanem – Halász Péter példáját követve – temetéseket, vagy újratemetéseket kellene rendezni a Műcsarnokban. Azokra biztosan jóval többen eljönnének. Gyűlöljük az életet, imádjuk a halált, ilyenek vagyunk, ez van. A művészek ne találjanak ki dolgokat, hanem adják azt a közönségnek, amit igényel. Mortitia”

„Szerintem a Műcsarnokban megrendezett, nyilvános kivégzések vonzanák a legtöbb nézőt, még akkor is, ha sokba kerülnének a jegyek és még drágább lenne a büfé. Lehetne a közönség bevonásával is kísérletezni, hiszen sokan elvállalnák a hóhér szerepét. Az iparművészeti egyetemisták bizonyára ingyen, örömmel megterveznék a kivégző eszközöket, a bitófát, a bárdot. Megasztárosok, nemzetközi hírű kórusok énekelhetnének az események előtt és után. A Nemzet Színészei szavalhatnának, és a köztévé adhatna helyszíni közvetítést. Az élő színháznak kell, hogy legyen valódi tétje, nem igaz? Micsoda katarzist élhetnének át a nézők, amikor a bakó felmutatja a levágott fejet! Kortárs Kartárs”

Zárásként pedig álljon itt még egy, az előző posztomhoz fűzött üzenet (pár elírást, az üzenő utólagos engedelmének reményében kijavítottam):

„Szombaton 21 óra felé szerettem volna benézni a Halász Péter szellemidézésére. Koromnál fogva csak néhány színházi rendezését és a temetési performanszát láttam. Mint az Új Művészet című művészeti lap szerkesztőjét-szerzőjét külföldön a sajtóigazolvánnyal eddig még minden kiállításra, programra beengedtek, ez alól csak a hazai rendezvények a kivételek. Így történt ez szombaton is, közölték, nem vagyok rajta a VIP-listán. Amúgy nem tudom, aki összeállította a sajtólistát, egyáltalán milyen lapokat tartott méltónak arra, hogy megnézhessék szakmai okokból a rendezvényt, netán valamelyik sport vagy gazdasági lapot? Végül, mint valamikori műcsarnoki dolgozót az egyik jelenleg is a Műcsarnokban dolgozó – s akkor is épp munkát végző – kérésére beengedtek. Bevallom, igen nagy csalódást okozott, ami ott fogadott. 2-3 ember nézte a filmeket, máshol meg úgy tűnt, mintha csak melegedni tértek volna be. Szóval a szellemidézés valójában valahogy elmaradt. Dr. Bordács Andrea, esztéta”    

---