Artportal.hu

Najmányi László
Kísérlet az élő színház feltámasztására – Első nap
2010. március 20.


Halász Péter – Szellemidézés. 2010. március 19–21. között háromnapos eseménysorozat a 2006-ban elhunyt színházművész, író, pedagógus emlékének megőrzésére. Az első nap estéjén 7 óra körül értem a budapesti Műcsarnokba, két órával megnyitóm meghirdetett kezdési időpontja előtt. Miután ellenőriztem a projektor beállítását az alagsori Underground vetítőteremben, ahol a THE MAN Who Was A Theatre (Az ember, aki színház volt) című videó művemet vetítik folyamatosan, a kiállítótermekben őgyelegtem. Neves író-brahminok csoportjai álldogáltak zord arccal, itt-ott. Ők nyilvánvalóan nem voltak kíváncsiak a műsorszámokra, prekoncepcióik alapján ítélkezni, önmagukat megmutatni jöttek. Aztán ott voltak a banyák, akik megsértődtek, mert nem ismertem meg őket, noha harmincnyolc éve egyszer találkoztunk. Szerencsére szembe jött néhány barát, akikkel tudtam váltani pár értelmes mondatot. Köztük Janesh Péter építész, a valamilyen, máig tisztázatlan okból leállított kormányzati negyed tervezője. Az utóbbi években a Duna-projekten dolgozik, amelynek lényege, hogy újra megközelíthetővé kellene tenni a fővárost átszelő folyót. A terv egyszerű (a föld alá kellene vinni a rakpartok forgalmát), hasznos, ésszerű, de az illetékesek annyira bebonyolították, hogy nem sok remény van a megvalósításra.

Valamilyen okból megváltozott a szétküldött, plakátokon is feltüntetett műsorterv. A változásról a közreműködők nem kaptak előzetes értesítést. Először azt közölte velem a műsorvezető, hogy az előadásom időpontja fél órát csúszik, nem este 9-kor, hanem 9:30-kor kerülök sorra. Pár perccel 8 óra előtt viszont azt a hírt kaptam, hogy az előadásom időpontja nem hogy nem csúszik, hanem egy órával előrehozódott, azonnal menjek fel a színpadra és kezdjem el. Nem először történt ilyesmi velem. Néhány évvel ezelőtt a debreceni Modemben kellett a meghirdetett este 8 helyett délután 3-kor elkezdenem az előadásomat, mert az intézmény dolgozói haza akartak menni. Így aztán nem is volt közönség. Ez rajtam kívül nem zavart senkit. A Műcsarnokban volt közönség – becslésem szerint 3–400 ember –, csak a tájékoztatásuk nem sikerült. Bár az előttem fellépőket bemutatta a műsorvezető, valamilyen okból engem nem konferált fel senki. Amikor a színpadra léptem, a már ott ülő zenészek a szervezők egyikének néztek és megkértek, hogy küldjem máshová az őket zenésztársaik elől eltakaró nézőket. Kérésüknek eleget tettem. Sajnos közben elfeledkeztem arról, hogy előadásom kezdetekor be kellene mutatkoznom a közönségnek. Így a jelenlévők nagy részének fogalma sem volt, hogy ki áll a színpadon. Még mielőtt megszólaltam volna, éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom. A közönség zsibongott, a nézőtér előterében és a sorok között játszó gyerekek kiabáltak egymásnak. Nem éreztem energiaáramlást a színpad és a közönség között. Sok száz előadást hoztam létre hosszú életem során, azonnal megérzem, hogy milyen a közönség, érdeklődik-e, vagy sem az elkövetkezendők iránt. Amint kimondtam az első mondatot, azonnal tudtam, hogy baj van. Senki sem nevetett. Olyan érzésem volt, mintha egy teremnyi nedves szivacsnak beszélnék.

Amikor a megtisztelő felkérést kaptam, hogy a nagy idők tanújaként legyek a műcsarnoki eseménysorozat egyik megnyitója, hosszan gondolkodtam azon, hogy mi lenne aktuális az adott kontextusban. Nem akartam Halász Péterről beszélni, mert amit róla mondani tudok, már megírtam a könyveimben (Downtown Blues, YIPPIE! Az engedetlen polgár), cikkeimben, elmondtam interjúkban, a róla készített filmekben. Először arra gondoltam, hogy megvalósítom egy régi, vele közösen kidolgozott performance-tervünket. Az 1970-es évek elején Halász Péter és én meghívást kaptunk fellépésre a szegedi színházi fesztiválon. Azt terveztük, hogy közös előadást hozunk létre, amelynek során olajban megsütünk egy tojással és liszttel bepanírozott könyvet. A terv részleteit telefonon beszéltük meg. Telefonbeszélgetéseinket a titkosrendőrség lehallgatta. Az államvédelmi hatóság színházi ügyekben illetékes alkalmazottai felkeresték a szegedi színházi fesztivál szervezőit és betiltották a könyvsütést. A bolsevista cenzorok nem közölték sem a szervezőkkel, sem velünk a betiltás okát. Előadásunk helyett egy zenés-táncos összejövetel került megrendezésre, amelyen mi is részt vettünk. Már javában ropták az akkor divatos táncokat az egybegyűltek, amikor Halász Péter bejelentette, hogy elveszett táncpartnere kontaktlencséje. A kontaktlencse nagyon drága ritkaságnak számított akkoriban. Leállították a zenét, az este hátralévő részében mindenki az elveszett kontaktlencsét kereste a táncparketten. Évekkel később tudtam meg, hogy nem veszett el kontaktlencse azon a szegedi estén, hanem Halász Péter rendezett egy élő színházi előadást.

Úgy gondoltam, hogy aktuális lenne a csaknem négy évtizeddel későbbi, az immáron szabad Magyarországon rendezett megemlékezésen megvalósítani a bolsevista diktatúra idején betiltott tervet. Azt terveztem, hogy a budapesti Műcsarnokban, Halász Péter négy évvel ezelőtti búcsúelőadásának színhelyén, egy villanyrezsóra helyezett serpenyőben, olíva olajban megsütöm a tojással és liszttel bepanírozott, Halász Péter emlékének dedikált Downtown Blues című könyvemet. A könyvsütést a Műcsarnok illetékesei nem engedélyezték. Döntésükről nem engem, hanem a szervezőket értesítették, a döntés okáról engem senki sem tájékoztatott. Nem lehet, és kész.

Az elmúlt évtizedekben több kontinens számos országának művészeti intézményeiben sütöttem könyvet. Eddig egyedül Magyarországon tiltották be – kétszer, két különböző rendszerben – a nyilvánvalóan gondolatébresztő akciót. A tilalom ellen nem volt apelláta. Nem lehet, és kész. Tervemet hallva a külföldi művészeti intézmények illetékesei jót nevettek, majd azt kérdezték, hogy mekkora rezsóra, serpenyőre, mennyi olajra, lisztre, hány tojásra van szükségem az akció végrehajtásához, és jókedvűen, pillanatok alatt előteremtették a szükséges kellékeket. Magyarországon, a diktatúra idején és most, a szabadság és demokrácia korában az illetékesek első reakciója egyaránt a „nem lehet”. Az idők és a hatalmak bizonyos helyeken nem változnak. Ha a Magyarország jelenséget két szóban kellene definiálnom, azt mondanám: „nem lehet”.

Konyhaművészetemet tehát kilőtték, a sámándob Halász Péter speciális esetben nem működne, asztaltáncoltatáshoz, kabbalához, viccmeséléshez nincs kedvem, a thereminemet túl macerás lenne bevetni. Valamilyen más, betilthatatlan varázslattal kellene megidéznem az élő színház nagy mágusának halhatatlan szellemét, gondoltam. Így jutottam el az adott helyzettel foglalkozó kabaréjelenet gondolatához. A jelenetet Szeánsz címmel meg is írtam, és a közönség soraiban rejtőző színész barátom, Ördög Tamás közreműködésével, hibátlanul elő is adtuk. Akár eszkimó nyelven is beszélhettünk volna: a közönség egyetlen poénon sem nevetett. Folyamatosan locsogtak egymással az előadás alatt. Nyilvánvalóan fogalmuk sem volt, hogy hol vannak és miért. Nem lehetett a reakcióikra építeni. Csak egy dolog működött: amikor arra kértem a közönséget, hogy tapsoljanak, mindenki tapsolt, ameddig le nem állítottam őket. Könnyedén percekig tartó vastapsra is rávehettem volna őket, ahogy korábban már kipróbáltam.

Újra beigazolódott, amit a mai magyar színházi közönségről gondolok. A katarzist nem a bemutatott darab, nem az írói, rendezői, színészi teljesítmények révén, hanem tenyerük ütemes, egymással szinkronizált összeveréséből kapják. Ezért van vastaps a legsilányabb színházi előadások végén is. A közönségnek szüksége van a katarzisra, a megtisztulásra, s azt abból nyeri, amiből tudja. A darabok szövegét nem értik, fogalmakban gondolkodni képtelenek, humorérzékük nincs, asszociációs képességük zéró, a rendezői, színészi megoldások elkerülik figyelmüket, de a taps primer, törzsi ritmusa megmasszírozza a zsigereiket. Mit is akarok én? Élő színházat játszani halott közönségnek? Elment az eszem? Amikor lekászálódtam a Műcsarnok színpadáról, újra elhatároztam, hogy négy évtizednyi pörgés után kiszállok az örök körforgásból. Éber, valóban jelen lévő közönség – igazi közösség – nélkül nem csinálok többé színházat. Újra Halász Péter búcsúelőadásán mondott szavai jutottak az eszembe: „Bár annyian látogatták volna az előadásaimat, ahányan eljöttek a temetésemre.” Valóban, hiába hozott össze remekebbnél remekebb előadásokat Péter, hiába reklámozta őket zseniálisan, egyre fogyott a közönsége. Szinte sikk lett Budapesten előadásait kerülni. Fertelmes, teljes tudatlanságról árulkodó, rendkívül rosszindulatú kritikákat kapott. Megértem, hogy New Yorkba ment meghalni, mert ott érezte otthon magát. Ott, ha a kritikusok némelyike nem szerette valamelyik előadását, nem írt róla, gyűlölködni eszébe sem jutott.

A kiállítások, installációk jó ízléssel, kifogástalanul valósultak meg a Műcsarnokban, a technikai feltételeket világszínvonalon biztosították a szervezők (köszönet Novák Erik és Juhász Gabi – Gigi – csapatának). Az előadások, műsorszámok nagy része is érdekes, fontos volt. Történt azonban egy paradigmaváltás az elmúlt években, amelynek következtében a közönség érdeklődése elfordult az élő művészetekről, a design, a dekorativitás, a reprodukciós műfajok irányába. A közösség nyomai is eltűntek, az éber jelenlét igényével együtt. Alvajárók kisebb, nagyobb csoportjai töltötték meg a Műcsarnokot. Alig lehetett néhány élő szempárt látni. Ezt a jelenséget először New Yorkban figyeltem meg, az 1980-as években, amikor az emberek megszűntek beszélgetni egymással, s közönségérdeklődés hiányában, egymás után bezártak az élő művészetnek otthont adó intézmények. Annak, hogy Halász Péter – és később én is – újra Magyarországon is kezdtünk dolgozni, többek között az is volt az oka, hogy itt még lehetett nyitott, érdeklődő közönséget találni, nagyjából az ezredfordulóig. Azt kell mondanom, hogy Halász Péter jókor halt meg, nem kell a mostani vákuumban küszködnie.

Éjjel egy óra körül hagytam ott a Műcsarnokot. Akkor már alig néhányan lézengtek a termekben. Elmúltak már azok az idők, amikor az emberek szerették és keresték egymás társaságát. Nem tudom, hogy a szervezők felhívását megfogadva hányan költöztek be a folyamatosan nyitva tartó Műcsarnokba. Biztosan nem sokan. Még emlékszem azokra az időkre, amikor ha hasonló lehetőség adódott volna, százak táboroztak volna a termekben, spontán előadások jöttek volna létre, izgalmas ismeretségek és párkapcsolatok születtek volna, és a háromnapos eseménysorozat végén alig lehetett volna kiüríteni az intézményt. Volna, volna, volna – a soha vissza nem térő, értelmesebb jövőt ígérő múlt víziója. Ami most van, ez a süket, hideg, ostoba, élettelen csend lehet, hogy majdnem mindenkinek jó, de nekem nagyon kevés.

Ma, 2010. március 21-én, éjfélkor fogom átadni az általam Halász Péter emlékére, 2009-ben alapított Theatrica Vitae díjat az ez évi díjazottnak, Surányi Nóra színházművésznek, a Les Fleurs du Mal társulat tagjának, a Bünti című lakásszínházi előadásban nyújtott példaértékű teljesítményéért. A díjjal az élő – nem-imitációs, nem reprezentációs jellegű, egyszeri és megismételhetetlen előadásokat létrehozó – színház legkiválóbb művelőinek munkásságát kívánom elismerni

---