Artportal.hu

Najmányi László
A művész és a festészet
2010. április 16.


Ezeket a képzőművészeti munkásságomat ismertető jegyzeteket a kortárs amerikai reprezentációs festészetről készülő írásom kiegészítéséül írom, hogy személyes példámmal vázoljam fel saját motivációimat, dilemmáimat a sokszor halottnak ítélt festészettel kapcsolatban. Végiggondolva saját szellemi evolúciómat igyekszem megérteni, hogy miért térek vissza időről-időre a festészethez, noha már hosszú ideje tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy képekkel elárasztott korunkban legkevésbé új képekre van szükség.

Mint annyian, én is kora gyermekkoromban kezdtem el rajzolni, festeni. Gimnáziumi éveim alatt karikatúrákat rajzoltam tanáraimról, osztálytársaimról. Rajzaimat kiraktam az iskolai faliújságra, hogy aztán az ügyeletes tanár néhány óra múlva leszedje és széttépje őket. Formális művészképzésben soha nem részesültem. Amit a képzőművészetről tudok, azt más művészek munkáit, illetve saját működésemet tanulmányozva, az éppen regnáló „hivatalos” művészetet elutasítva sajátítottam el. A mesterség fogásait utánzással tanultam meg.

Képzőművészi pályám az 1960-as évek végén kezdődött. Kényszerűségből, mérnök apám kívánságára a budapesti Műegyetem mérnök hallgatója voltam akkoriban. Rettenetesen untam az előadásokat és korlátolt, materialista tanulótársaim többségét. Hogy unalmamat elűzzem, a rendelkezésemre álló eszközökkel, ceruzával és tustollakkal rajzolgattam az előadások alatt. Hippi-szürrealista képeket gyártottam nagy műgonddal, rakpartokon repülő asztalokat, koponyaszerű, levitáló, szétrobbanó épületeket. Néhány rajzomat, pár versemmel, novellámmal együtt leközölte a Jövő Mérnöke nevű egyetemi újság. Nagyon vonzott a szürrealista gondolkodás, mert éppen ellenkezője volt az uralkodó pszeudo-marxista, leninista, lukácsista nézetrendszernek és tanáraim, diáktársaim mentalitásának.

A szürrealizmus, a modernista művészet többi irányzataival egyetemben polgári dekadenciának minősült a bolsevista diktatúrában. Az első szürrealista képek fekete-fehérben nyomtatva, kisméretű füzetekben jelentek meg, a szürrealizmust elítélő, hosszú tanulmányok kíséretében, a diktatúra kedvenc, a rendszerváltozás után ellenállókká átminősített, mindkét rendszerben kitüntetésekkel elhalmozott esztétáinak tollából. Szenvedélyesen gyűjtöttem ezeket a Dalí, Magritte, Max Ernst, Chirico, Tanguy képeit bemutató füzeteket. Rajongója lettem Hieronymus Bosch és az idősebb Pieter Bruegel művészetének is. Festeni is szürrealista stílusban kezdtem el. Először barátnőim, barátaim lakásait díszítettem nagyméretű murálokkal, aztán rétegelt falemezekre kezdtem olajjal táblaképeket festeni. Az olajjal való festés titkait a szürrealista mesterek képeinek átértelmezett másolásából (l. Glenn Brown és a kisajátító művészet) tanultam meg.

Első kiállításomra 1971 februárjában, a Műszaki Egyetem Vásárhelyi Pál Kollégiumában került sor. Gondosan bekeretezett szürrealista rajzokat, festményeket, és a műveit egy ideig a családom Marek József utcai lakásában tároló barátom, Samu Géza szobrai inspirálta, ugyancsak szürrealista fa- és fémszobrokat állítottam ki. A kiállított művek nagy részét ellopták a kollégium diákjai, a megmaradt képeket Wettstein Muki műgyűjtő vásárolta meg. A kiállítás nyomán díszlettervezői megbízatásokat kaptam, 1978-ban bekövetkezett emigrációmig ezek biztosították úgy-ahogy a megélhetésemet.

1971 őszén a Chemolimpex vállalat KISZ bizottsága felkért, hogy egy belvárosi pincében hozzak létre ifjúsági klubot számukra. Elvállaltam a feladatot, és egyedül láttam hozzá a tervezéshez és kivitelezéshez. Az Astoria kereszteződés egyik bérháza alatt húzódó pincelabirintust a ház előtti nyilvános vécéből nyíló ajtón át lehetett megközelíteni. Beköltöztem a pincébe és azonnal nagyméretű, szürrealista táblaképek festéséhez kezdtem. Tucatnyi kép készült el, amikor egy éjjel eltört a pincében húzódó, a kerület szennyvizét szállító, vastag égetett agyagcső, elárasztva a pincét szarral. Menekülnöm kellett a bűzös áradat elől. A bejárattól visszanézve láttam, ahogy a falaknak támasztott képeim az egyre emelkedő ürülékfolyamban álltak. Ez volt az igazi szürrealizmus.

Ha akkoriban megkérdezte volna valaki, hogy miért éppen a 40-50 évvel korábban virágzott szürrealizmust reprodukálom, könnyen jött volna a válasz: azért, mert az itt nincs. Szürrealista munkáim aktualitását, létjogosultságát ez a hiány adta. A hivatalosan engedélyezett, nagy pénzekkel és társadalmi presztízzsel támogatott művészet a lakosság túlnyomó többségével ellentétben engem és barátaimat rettenetesen untatott. Úgy éreztük, hogy a tiltások ellenére magunknak kell létrehoznunk egy érvényes, élő, a szabad világéhoz hasonló fejlettségű kultúrát. Motivált az is, hogy úgy gondoltam, sikerült megcáfolnom a babonát, miszerint igazi művészetet csak erre specializálódott oktatási intézményekben, képzett mesterek irányítása alatt folytatott, hosszú kiképzés után lehet alkotni.

Nem sokkal első kiállításom után, ahogy megismerkedtem a kortárs nyugati művészeti irányzatokban tájékozott művészekkel, St. Auby Tamással, Erdély Miklóssal, Hajas Tiborral, Molnár Gergellyel és másokkal, hosszú időre felhagytam a festészettel. A happening, a fluxus, a konceptuális művészet aktualitása, a modernizmus önfelszámoló logikája fogott meg. A festészetet, az absztrakt és a reprezentációs festészetet egyaránt, új szellemi rokonaimhoz hasonlóan már én is avittnak, túlhaladottnak, feleslegesnek, értelmetlennek láttam (egyedül Major János művészete fogott meg, fergeteges humora miatt). Ha egy-egy művem tartalmazott is festett elemeket, bennük nem az eszközként használt festőművészet, hanem az idea volt a lényeg.

1978-ban, emigrációm első állomásán, Párizsban, az ott ért élmények hatására kezdtem el újra rajzolni és festeni. Akkoriban már messzire eltávolodtam a művészettől, a rock sokkal megengedőbb, totálisabb, akkor aktuálisabb világa kedvéért. Úgy véltem, hogy mindazt, amit addig csináltam – színházat, irodalmat, képzőművészetet, zenét – sokkal hatékonyabban, nagyságrendekkel több emberhez eljuttatva tudom a rock színpadon megvalósítani, mint a galériák, művészeti intézmények fülledt, áporodott, levegőtlen, bágyadt és ronda emberek benépesítette gettójában. A modernizmus halálával paradigmaváltás történt azokban az években. A világ szellemi evolúciójának fontos állomásaként a háttérbe szorult, ellehetetlenült művészet helyét az európai kultúra halálát bejelentő, minden korábbi értékkel leszámoló, szédítően változatos attitűdöket, megfogalmazásokat, stílusokat, szuverén képzőművészetet is produkáló világlátás, a punk vette át. Nem volt aktuális magatartás művésznek lenni akkoriban, a művészeket alvajáró ősembereknek látták az időtudatos éberek. Számos, művészi karrieremnek nagy sanszokat kínáló európai kiállítási lehetőséget utasítottam el, illetve műveim kiállítása helyett punk koncerteket javasoltam, amelyektől a presztízsüket, a „magas” kultúrában élvezett pozíciójukat féltő művészeti intézmények idegenkedtek.

Egy időre „vasárnapi festő” lettem (még pipát és barét is vásároltam), csak kikapcsolódásként, hobbiból, szórakozásképpen foglalkoztam képzőművészettel. Ez műveim fellazulásához, frissebbé válásához vezetett. Tusrajzokkal, kollázsokkal és festett miniatúrákkal illusztrált naplót vezettem, amelynek emigrációm első évében készített füzete Marina Abramović performance művész tulajdonába került. Párizsi rajzaim egy részét az amszterdami De Appel galéria társtulajdonosa, Josine van Droffelaar vásárolta meg. Festményeimet francia pártfogóimnak ajándékoztam, néhányat francia és holland műgyűjtőknek adtam el.

Ezután ismét, ezúttal öt évig tartó hiátus következett festészetemben. Időépítészeti feladatokkal, az Új Jeruzsálem térképének és a Nukleáris Reinkarnáció Templomának (The Building) megtervezésével, megrajzolásával, illetve lemezborítók, és az Overnational Socialist Party (OSP – Nemzetekfeletti Szocialista Párt) PR anyagainak megtervezésével voltam elfoglalva, előbb Párizsban, majd a kanadai Torontóban. Az 1980-as évek végén, New Yorkban kezdtem el újra festeni. Először művészetkedvelő feleségemet leptem meg képeimmel, lakásunkat dekoráltam velük, majd megrendelésre oltárokat, murálokat, Biblia illusztrációkat festettem, a megrendelők által választott stílusokban. A megrendelt művek aktualitását számomra egyrészt az adta, hogy jól megfizettek értük, másrészt érzéki örömet adott készítésük. Jól esett fizikai kapcsolatba kerülni a festékekkel, ecsetekkel, vásznakkal és más, színekkel és formákkal – valódi és imitált érzelmekkel – megtölthető felületekkel. Élveztem a stílusokkal való játékot: tulajdonképpen paródiákat festettem.

Sziklarajzokat, a helyi őslakos kultúrákat tanulmányozva, és nem utolsó sorban New Yorkban elveszített színérzékem visszanyerése érdekében az 1980-as évek végén hosszú időt töltöttem Új Mexikó állam sivatagában. Természetes pigmentek és hordozóanyagok felhasználásával kísérleteztem festményeimben. Hasonló festészeti kísérleteket folytattam, fotókat, rajzokat és digitális festményeket és animációkat készítettem karib-tengeri, közép- és dél-amerikai, valamint indonéziai zenegyűjtő, helytörténeti, kulturantropológiai kutatóútjaim során. Az ebben a periódusban festett képeim közül egy (A bukott Ádám – Pauer Gyula tulajdona) a Műcsarnok 1997-es Olaj és vászon című, a kortárs magyar festészetet bemutató kiállításán volt látható, kettő – Hand és Simon & Peter (El Morro, New Mexico, 1988) – pedig a budapesti Ludwig Múzeum állandó gyűjteményébe került. Remélve, hogy be tudom mutatni az emigrációban készített műveimet (műveim többsége az emigrációm évei alatt született), óriási költséggel New Yorkból Budapestre hoztam őket az 1990-es évek végén. Évekig próbáltam kiállítóhelyet keresni számukra, de egyetlen galéria tulajdonost, kurátort, művészettörténészt sem találtam, aki hajlandó lett volna akár csak megnézni a műveket. Rájöttem, hogy beskatulyáztak az 1970-es évek "underground" (senki sem önszántából került az undergroundba közülünk) művészei közé, csak a régi munkáim iránt volt szakmai és média érdeklődés. Végül visszaszállítottam a több mint 300 művet New Yorkba, ahol többségük azóta amerikai gyűjteményekbe került.

Az 1990-es évek eleje óta foglalkoztat a digitális festészet. Főleg amerikai gyűjtők megrendelésére dolgozom. Digitális képeimet tulajdonosaik divatcégek, fogorvosi rendelők, vállalatok várószobáiban elhelyezett monitorokon, illetve lakásaik digitális képkereteiben mutatják. A digitális festészethez először a technika adta gyorsaság és a számos variáció elkészítésének lehetősége vonzott. Egyetlen éjszaka alatt könnyedén el tudtam készíteni egy teljes kiállítás anyagát. Úgy gondoltam, hogy bár már nincs szellemi értelme a képgyártásnak, ha mégis adódig igény a képeimre, a digitális megoldás révén nem kell sokat bíbelődnöm velük. Tudtam, hogy a művészet a tömegtársadalom korában puszta dekorációvá, termékké vált, korábbi közlési, megváltó, életeket megváltoztató funkcióit az 1970-es évek végén végérvényesen elveszítette. Kivertem a fejemből az aktualitás igényét és digitális festményeim készítése során engedtem érvényesülni a velem született, korábban elnyomott díszítési vágyat.

Az utóbbi időben újra elkezdtem ecsettel és festékkel (aquarell) festeni. A festészetet meditációs gyakorlatnak tekintem. Az agyam más részeit trenírozza, mint az írás, videó készítés, vagy a zene. Szeretek vízfestékkel dolgozni, mert a kínai és japán kalligráfiához hasonlóan nagy koncentrációt, biztos kezet igényel. Az esetleges hibákat nem lehet kijavítani. Kevés ecsetvonással kisméretű, reprezentációs képeket festek emlékezetből: ismerősöket, tájakat. Különböző, más-más stílusokat eredményező papírokkal kísérletezem. Mint az 1960-as évek óta tartó naplóírás, a festés is újra napi rutinom részévé vált.