Artportal.hu

Najmányi László
„elnézést”?! – Na, azt aztán nem!
2010. május 16.

Hosszú életem során több kontinens számos országában éltem, így nem csak magamat volt módom többé-kevésbé megismerni, hanem az egyes országok lakóinak karakterére jellemző jegyeket is. Kivételek persze mindenütt vannak, de bizonyos viselkedési, magatartási formákban, hozzáállásban az egyes kultúrákban élők legtöbbje hasonlít egymásra.

A kanadaiak például nagyon – egy európai számára már-már a mulyaságig – törvénytisztelők, és skót-puritán kulturális gyökereikhez híven igen spórolósak. Ha kölcsön adnak mondjuk egy dollárt, vagy akár 25 centet, elvárják, hogy a kisegített gyorsan visszaadja. Ha nem, akkor öri-hari. A franciák sokkal lazábbak a kölcsönök és a törvénytisztelet kérdésében, és hajlamosak megkedvelni azt, aki megsérti, megalázza őket. Ha pedig úgy érzed, hogy újonnan jöttként, külföldiként gyűlölettel fogadnak, akármilyen bohém, liberális, internacionalista társaságba is keveredtél, elég, ha felrikkantasz: Vive la France! – és imádni fognak. Erről először Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című könyvében olvastam, később, Párizsban élve magam is többször megtapasztaltam.

Az amerikaiak nehezen ígérnek meg valamit, de ígéretüket általában betartják. Barátaik, ismerőseik, munkatársaik, üzleti partnereik születésnapját számon tartják, és nem felejtik el, hogy a jeles napon tudassák jókívánságaikat az illetővel. Ha vacsorára hívod őket, másnap telefonon, vagy képeslapon köszönik meg a meghívást. Persze attól, hogy az amerikai főnöktől szülinapi felköszöntőt kaptál, vagy megköszönte a finom vacsorát, másnap simán kirúghat az állásodból, vagy beperelhet, ha véletlenül eltapostál a kertjében egy rózsát. Amerikában a „most” szó azonnalt jelent, Franciaországban pár napot, vagy pár hetet. Oroszországban a „most” szó semmit sem jelent.

A japánok, thaiföldiek, malájok szinte soha nem mondanak nemet. Ezerféle formulájuk van a „nem” szó kimondásának megkerülésére. Időbe telik, amíg a más kultúrából érkező megérti, hogy mikor tagadják meg kívánságát, mikor utasítják el kérését, mikor vallják be, hogy nem tudnak valamit.

Sugár János kortárs művész, nehezen megszerezhető hatósági engedéllyel, szigorúan meghatározott időre közlekedési táblákhoz hasonló, kétnyelvű, „elnézést” feliratú táblákat helyez el városok utcáin. 2010. május 11-ről 12-re virradó éjszaka ismeretlenek eltávolították magyar és román nyelvű „elnézést” tábláját a budapesti Műcsarnok mellett kanyarodó utcáról. A táblát a Műcsarnokban megrendezett Art Fanatics kiállítás alkalmából helyezte a tartó oszlopra bilincselt konzolra a művész. A körülbelül öt méter magasságban elhelyezett tábla eltávolítása nem lehetett egyszerű. Valószínűleg darus kocsit alkalmaztak a művelethez. Hogy nem indulatból elkövetett cselekedetről van szó, az is bizonyítja, hogy a táblát az oszlophoz rögzítő bilincseket szakszerűen, nyilván célszerszámmal vágták el, és a leszerelt táblát nem tették tönkre, nem vitték el, hanem a tartóoszlop közelében, a fűre helyezték.

Mi késztethette a tábla eltávolítására az elkövetőt, elkövetőket? Nem gondolom, hogy az „elnézést” szó a tábla hátoldalára festett román nyelvű variációja – „scuze” – provokálhatta ki a művészetromboló akciót. Egyrészt a román szó a kanyarodó autókból csak hátrafelé nézve volt látható, másrészt meglehetősen semleges hangzású, akár olasz („scuzi”) is lehetne. Tehát a romángyűlölet, mint lehetséges ok, nagy valószínűséggel kizárható. Inkább egy másik groteszk lelki deformitás késztethette a táblát eltávolítókat a komoly logisztikai feladatot jelentő akcióra. Annyira irritálónak találták az általuk soha ki nem mondott „elnézést” szót – amelyről lelkük mélyén tudják, hogy időnként bizony ki kellene mondaniuk –, hogy szereztek egy darus kocsit, célszerszámokat, és az éj leple alatt, gondosan megtervezett, gyorsan végrehajtható munkafolyamatban leszerelték a rossz lelkiismeretet okozó táblát. Hogy miért nem tették tönkre, miért nem vitték el, fogalmam sincs, de szakképzett pszichiáterek nyilván meg tudnák erre is találni a magyarázatot.