Artportal.hu

Najmányi László
VideoBio bemutató a Godot Kávéházban
2010. június 11.

A Szépírók Társasága és a Godot Társaság támogatásával, Czapáry Veronika szervezésében 2010. június 9. estéjén volt az artportal felkérésére készült VideoBio című önéletrajzi videókönyvem első kötetének (1946–1978) bemutatója a Godot Kávéházban. Először jártam a hazai stand up comedy fellegvárában. Az, hogy jártam persze erős túlzás, a lábaimat gyötrő betegség miatt oda- és visszautam, illetve az ottani közlekedésem inkább kortárs balett jellegű volt, rendelkezett a maga, a karibi falábú kalózok mozgására hasonlító bájával.

Beszélgetőtársam Jánossy Lajos, a litera.hu szerkesztője
volt. Mint én, ő is egy órával a bemutató kezdete előtt a
helyszínre érkezett, volt időnk megismerkedni, mielőtt a
porondra léptünk volna. A bemutató vetítéssel kezdődött.
Eredetileg azt terveztem, hogy csak egy 15 perces részletet, vagy sűrítményt mutatok be a videókönyvből. Számos részlet-sűrítmény variációt készítettem a bemutató előtti napokban, de úgy találtam, hogy egyik sem őrizte meg az eredeti mű hangulatát, tematikai egységét, ennél fogva nem alkalmas érdemi megbeszélésre. Ezért az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy levetítem a teljes, mintegy 44 perc hosszúságú VideoBio kötetet. A Godot Kávéházba érkezve, az ottani hőséget megtapasztalva újra kétségeim támadtak. Vajon ilyen körülmények között tudnak-e majd a nézők ennyi ideig fókuszálni a vetítésre? Nem fáradnak-e el annyira, hogy
untatja majd őket a vetítést követő beszélgetés? Végül a sok száz fellépésem során megszerzett közönség-érzékelő képességemre hagyatkoztam. Ha a vetítés során úgy érzem majd, hogy a közönség figyelme lankad, fészkelődni, köhögni, ne adj Isten egymással beszélgetni, vagy kiszállingózni kezdenek, egyszerűen leállítom a vetítést és elkezdjük a beszélgetést. Döntésem helyesnek bizonyult. Levetítettem a teljes, csaknem egy évig újra és újra szerkesztett VideoBiót, amely annyira változatos, ugyanakkor tömör, hogy a közönség figyelme egy pillanatra sem lankadt a vetítés során, sőt, érdeklődéssel végighallgatták a tervezettnél hosszabbra nyúlt beszélgetést is.

A VideoBióm bemutatott első kötete az 1946-1978 közötti,
az ausztriai hadifogolytáborban történt megszületésemtől
a Magyarországról való emigrációmig tartó periódust
dolgozza fel. Elemzi a korai hadifogoly élmények, a Rákosi
korszakban töltött gyermekkorom, a Kádár korszakban
töltött ifjúságom élményeinek hatását művészetemre és
személyes evolúciómra. Mivel az életem meghatározó
eseményekben gazdag, művészi tevékenységem számos
műfajra kiterjedő volt, a VideoBio készítése során gyakran
kénytelen voltam megtörni a kronológiát, visszaugorni az
időben, és a történet más aspektusát is bemutatni. A
videókönyv műfajából következően az információk egy
részének hordozását nem a szövegre, hanem képekre,
zenére, hangulatteremtő eszközökre bíztam. Ez a műfaj,
éppen az illusztrációkként alkalmazott álló- és mozgóképek, illetve a figyelem fenntartását elősegítő, verbális közlés nélküli, zenés blokkok használata következtében még kevesebb felolvasott szöveg használatát engedi, mint a hangoskönyv műfaja. A szöveg felolvasása eleve jóval lassúbb folyamat, mint az elolvasása. Érdekesebb, jól megírt könyveket akár egyhuzamban is végig lehet olvasni, míg felolvasásuk viszonylag hamar kifárasztja a hallgatót, hiszen az emberi lélek nem szívesen tűri, hogy a tudatot mégoly jó
szándékkal is egy külső személy – adott esetben a felolvasó – kontrollálja. A könyvolvasás közvetlen élmény, az írott szöveg azonnal a tudatba jut. A felolvasás közvetett információ átadás, a hallott szöveget az agy csak külön energia felhasználásával tudja feldolgozni. Ráadásul a verbális információk mellett a felolvasó hangjából, hanglejtéséből, interpretációjából adódó többlet információ mennyiséget is értelmeznünk kell. Ez a többlet energia felhasználás okozza a gyorsabb szellemi elfáradást. Mindezek eredményezik, hogy egy háromnegyed óra hosszúságú VideoBio, mint az általam bemutatott is, maximum 20-25 oldalnyi nyomtatott szövegnek megfelelő verbális információt képes hatékonyan átadni, még akkor is, ha a szöveg egy része feliratként jelenik meg. Véleményem szerint egy, a hallgató figyelmét végig lekötni képes hangoskönyv sem sokkal hatékonyabb.    

A vetítés után, beszélgető partneremre várva egy aktuális
dilemmám ismertetésével töltöttem ki az időt. Miért van az, hogy egy festő, szobrász, zenész művét meg sem próbálja egy külső személy alakítani, míg az ugyancsak művészetnek számító irodalom esetében magától értetődőnek vesszük, hogy egy külső személy – a szerkesztő – belenyúlhasson a szövegbe, ő alakíthassa ki annak végső formáját, üzenetét? Egy magára valamit is adó író ugyanolyan gondossággal komponálja meg szövegét, mint a festő a festményét, szobrász a szobrát, zeneszerző a zeneművét, s hozzájuk hasonlóan képes rálátni művére, a maga ízlése szerint korrigálni benne az esetleges hibákat, a közlés hatékony átvitele érdekében tömöríteni, átszerkeszteni azt. A hitelesség szempontjából a külső, szerkesztői beavatkozás
ugyanolyan káros és szükségtelen, mint ha a galerista,
kurátor ecsetet ragadna és belefestene egy festménybe,
vésőjével belefaragna az elkészült szoborba, vagy a
zeneszerző kiadója, esetleg a művet vezénylő karmester
átírná a partitúrát. Roy Lichtenstein amerikai művész
egyszer azt nyilatkozta, hogy a kézzel írt feljegyzéseit
legépelő titkárnő addig korrigálja a szövegeket, amíg kiöli
belőlük az életet.  

Jánossy Lajos kérdésére válaszolva először az 1960-70-es
évek független művészete „neoavantgarde” kategóriába
sorolásának értelmetlenségét, szükségtelenségét tisztáztam. Mi, akik abban az időben kezdtük pályánkat, munkánkat nem külön, jól körülhatárolható egységként, hanem az előző, „avantgarde”-nak minősített generációk munkásságának szerves folytatásaként érzékeltük. Tehát bennünket is ebbe a kategóriába kellene sorolniuk azoknak, akik nem képesek a dolgokat, műveket, munkásságokat, személyeket egyediségükben szemlélni és értelmezni, hanem kényszeresen ragaszkodnak a kategorizáláshoz.

Arányérzékem szerint túlságosan sok időt szenteltünk az
élő és a halott színházak közötti extatikus különbség
tárgyalásának. Az aktualitás szerepét, a korszellemmel
való kommunikáció szükségességét, a véletlenek
megtörténésének engedélyezését, a színház közös játék
voltát hangsúlyoztam, a gyárszínházi, vért és verítéket,
hónapok keserves munkáját megkövetelő, reprodukciós, imitációs jellegű megoldásokkal szemben. Miért van az, hogy az állam által fenntartott kőszínházak közönsége még a
nyilvánvalóan pocsék előadásokat is vastapssal jutalmazza? A közönség öntudatlanul is katarzist, megtisztulást keresve jár színházba, s a legtöbb esetben ezt nem a színpadon
történtekből, hanem törzsi élményként, a közös, ütemes
tapsolásból kapja meg, a természeti népek dobceremóniáihoz hasonlatosan.

Jánossy Lajos felvetésére, miszerint az élet és a művészet
határait eltüntetni szándékozó munkásságom végső soron
megmarad a művészet kontextusában, az egykori szovjet
blokk első punk zenekara, a Spions megalakításának szellemi hátterére, indítékaira hivatkoztam. Az együttest – ahogy a Balkon magazinban éppen futó, a Spions történetét bemutató sorozatomban részletesen kifejtem – éppen azért alakítottuk 1977-ben, hogy kiszabaduljunk a művészet tömjén- és penész illatú kontextusából. Felismertük, hogy a rock-színpadon a képzőművészettől, színháztól, irodalomtól a koncept művészeten, az akció művészeten, a body arton, a happening- és performance művészeten át, a zenéig – mindent megvalósíthatunk, ami abban az időben foglalkoztatott bennünket, sokkal hatékonyabban, sokkal
több embert megszólítva, mintha ugyanezeket a művészeti kontextusban művelnénk. Az aktualitást, a valóban megtörténést keresve jutottunk el a punk zenekar alapításának ideájáig, s annak megvalósításáig, egyszerűen azért, mert a modernizmus halála után, az 1970-es évek végén az volt aktuális. Aztán, a 20. század végén a rock valódi alternatívát kínáló aktualitása is gyorsan megszűnt, a művészet egésze spirituális tevékenységből, szellemi élményt nyújtó aktusból termékké, megvásárolható dekorációvá vált. Azóta ugyan tanácsos, de nem feltétlenül szükséges figyelembe venni a kontextust az alkotói folyamatban.

A beszélgetés végén a művészet személyességének, az
információgyűjtéssel szemben a megélt élmények, a valódi
életkalandok fontosságát hangsúlyoztam. Felvázoltam az
okosság és a bölcsesség közötti minőségi különbséget. Egy okos ember lehet bölcs is, de egy bölcs embernek nem kell feltétlenül okosnak is lennie.

A bemutató után tucatnyi barát és érdeklődő társaságában
még órákig beszélgettünk múltbeli eseményekről, a jelen
örömeiről és gondjairól a Godot Kávéház szellős teraszán.
Külön örömömre szolgált, hogy néhány korábbi tanítványom, köztük a fergeteges tehetségű Gyapai Janka is megtisztelt fókuszált jelenlétével. Mostanában ritkán történik meg, hogy fellépésről, bemutatóról, előadásról ne úgy érkezzek vissza a bunkerembe, mintha a véremet szívó vámpírok barlangjában töltöttem volna az estét. Ezúttal vidáman, energiával feltöltve kapcsoltam be számítógépemet otthon. Néhány, a meghívást
megköszönő e-mail üzenet várt. Volt értelme a napnak.

A Szépírók Társasága és a Godot Kortárs Intézet által
támogatott bemutatót az eseményt szervező Czapáry
Veronika, és a Liget galéria lelke, Várnagy Tibor is videóra
vette. Amint felkerülnek ezek a felvételek a netre, be
fogom őket linkelni ebbe a szövegbe.

A VideoBio első kötetének részletei itt tekinthetők meg:

1946-78-1

1946-78-2

1946-78-3

1946-78-4

1946-78-5

1946-78-6

Várnagy Tibor videófelvétele a bemutatóról (Első rész)

Várnagy Tibor videófelvétele a bemutatóról (Második rész)

Várnagy Tibor fotója a bemutatóról