Artportal.hu

Najmányi László
Régi képek, új képtelenségek
2010. július 8.

Régi fényképeket szkennelek memoárjaim számára, 19. századi, a 20. század elején készült fotókat, aztán a két világháború közötti időszak képeit, majd a Rákosi és Kádár korszak következik, végül az utolsó évtizedek lenyomatai. Megszámlálhatatlan fénykép, némelyik a készülte óta eltelt évszázad ellenére tökéletesen ép, némelyik töredezett. Sok megsárgult, kifakult, összekarcolt dokumentum a múltból, amelyet csak rajtuk keresztül, könyvekből, régi filmekből és felmenőim elbeszéléseiből ismerek. Minden egyes képhez történet tartozik, tragédiák, komédiák, tragikomédiák, sokszor konklúziók nélküli, sehonnan sem induló, sehová sem vezető történetek. Nincs erőm kidobni az egészet. A vad kalandozásnak vége, most a leltározás, elszámolás, beszámolás idejét élem.

Nemcsak azért nehéz ez a kutatás a múltban, mert a fotókon látható személyek, rokonok, barátok, szerelmek, munkatársak többsége már vagy halott, vagy megőrült, vagy eltűnt, hanem mert a munka roppant időigényes is. Apró budapesti albérletem egyetlen parányi szobáját megtöltötték a dobozok. Mindegyikben egy-egy élet alatt összegyűlt lenyomatok. Némely rég halott rokon képi hagyatéka több dobozt is megtölt. Néha azon kapom magam, hogy örülök, amiért az 1978 előtt készült, kényszerűségből megőrzésre Budapesten hagyott fotóim, dokumentumaim, munkáim legtöbbjét emigrációm után privatizálta egy szerencsétlen, nem kell azokkal is törődnöm. Így is sok tízezer kép várja, hogy a szkenner üveglemezére kerüljön, újraméreteztessék, kronologizáltassék, értelmeztessék, másolata és biztonsági másolatai elvileg hosszú életű külső merevlemezeken tároltassanak, ő maga borítékoltassék és újradobozoltassék. Ráadásul a képek mellett könyvtárnyi levelezés is szkennelésre vár. Apró-cseprő családi események, betegségek, esküvők, születések, elhalálozások mellett háborúkról, forradalmakról, természeti katasztrófákról tudósítanak ezek a levelek. Itt van az emigrációból anyámnak írt több száz levél, és az azokra kapott válaszok is. Levelek barátaimtól, szerelmeimtől, munkatársaimtól. Több kedves nagynéni nemcsak a kapott leveleit őrizte meg, gondosan selyemszalaggal átkötve, hanem válaszainak fogalmazványait is. A szalaggal átkötött hajfürtökről, lepréselt virágokról most ne is beszéljünk. Jó lenne egy robot, amely elvégezné a mechanikus munkát helyettem. Vagy egy lelkiismeretes asszisztens. Szerencsére a testemet rohasztó betegség az utóbbi napokban szabadságot vett ki, úgyhogy minden nap pár órát szkenneléssel tölthetek, mielőtt kénytelen vagyok visszadőlni vízszintesbe. Előfordul, hogy álmomban is szkennelek, képeket igazítok a szkenner széléhez, felbontást állítok be, katalogizálok.

Fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni a papírképek, negatívok, dia felvételek, levelek, mementók szellemeket megidézni képes tömegével, amikor befejeződik digitalizálásuk, ha befejeződik egyáltalán. Mit kezd majd örökösöm, DJ Shuriken ezzel a roppant anyaggal, amikor egy közelgő napon rászabadul hagyatékom gondozása? Időnként sajnálom, hogy Vasarelyvel ellentétben nem volt se módom, se kedvem múzeumot építeni magamnak, aztán azzal vigasztalódom, hogy én viszont éltem.

Nézem a rólam készült felvételeket. Eszembe jutnak a helyek, ahol éltem: az ausztriai Hermagor, ahol a hadifogolytáborban megszülettem; aztán Szentes, Szolnok, Kiskunfélegyháza, Győr, Budapest, ahol gyermekkoromat töltöttem; majd Párizs, Amszterdam, Berlin, Toronto, New York, Koppenhága, ahol felnőtt lettem; az amerikai Dél, a Karib szigetek, India, Nepál, Indonézia, ahol otthon éreztem magam. Horrorisztikus történetek, megaláztatások, szégyen, kényelmetlenség, mocsok, kiszolgáltatottság, félelmek, undor. Őrület és megvilágosodások. Barátok, szerelmek, szellemi kalandok, felfedezések, úttörés. Fojtogató bűz, sötétség és tiszta világosság váltakozásai. Tévedések, hibák, bűnök, büntetések, feloldozások, álmok, víziók. Valódi életkalandok, katasztrófák és csodák. Pénz és pénztelenség, éhezések és gasztronómiai örömök. Kínzó vágyak és pompás szexuális együttlétek. Ideák, bolondságok, pokoli fájdalmak és mennyei örömök, sírás és nevetés. Isteni könnyek és isteni nevetés, adatok és élmények – ezek összessége volt az életem. Időnként szép, időnként ronda. Időnként a magaménak éreztem, máskor valaki más rémálmának.

Látom az idő mancsának nyomait az arcomon. Magányos evolúcióm állomásai. Tudom, hogy már nem ugyanaz vagyok, aki voltam, noha a lényeg lényem legmélyén mégsem változott. A fáraók Egyiptoma, Jeruzsálem kövei, Sába királynőjének Etiópiája, Jáva rizsföldjei és romjai, Bali mágiája és vulkánjai, Amerika és Arábia sivatagjai, Nepál és Tibet hegyei, Belize és Afrika dzsungeljei, Chartres katedrálisa, Normandia bunkerei, Párizs gyomra és New York nagy szíve, a hét tengerek – sorolhatnám, mind intim ismerős. Egyszerre otthon és idegenként érzem magam mindenhol és minden korban.

Külön stichet ad a napoknak a megélhetésért és szenvedélyből végzett rengeteg munka, valamint a robotikus szkennelés mellett a folyamatos levélváltás ismerősökkel, barátokkal, munkatársakkal. Mondom a magamét, ők is mondják a magukét. Nem akarok meggyőzni senkit. Nem is tudnék, mert nem a szavak, adatok, érvek, hanem a személyes élmények késztetik, ha késztetik az embereket véleményeik megváltoztatására. Csak megírom, amit gondolok és elolvasom, ahogy mások vélekednek. Nyugati barátaim, ha sokszor nem is értenek velem egyet, tisztelik az övéktől eltérő véleményemet. A magyarok nehezen bocsátják meg a másképpen gondolkodást. Időnként valamelyik megsértődik, mert nem ugyanazt mondom, amit ő. Némelyik csak morog, rosszkedvű lesz, erélyesen kioktat, mások visítanak, toporzékolnak, kirekesztenek. Amikor megpróbálnak gettósítani, nemzedéki, nemzeti, vagy kulturális korlátok közé dobozolni, tiltakozom. Ha hülyeséget állítottam, igyekszem korrigálni. Némely eszméhez, komoly kutatás, önvizsgálat után elért konklúzióhoz ragaszkodom. Időnként úgy érzem magam, mintha a levitáció, a térben és időben való szabad utazás feltalálása után a szamárkordé, vagy a gyaloghintó szükségességét kellene elfogadnom. Ugyanakkor nem gondolom feladatomnak, hogy a levitáció megvalósíthatóságát túl hosszú ideig kellene bizonygatnom bárkinek is. Arra is ügyelek, hogy ne legyen túl sok véleményem, mert véleménye mindenkinek lehet. Ha valaki engedi véleményeit elszaporodni, gyorsan az életnagyságnál kisebbre törpítheti önmagát.

Levelezésem, vitáim kapcsán időről-időre eszembe jut az 1961-es, azóta többször megismételt Milgram-kísérlet, amely azt a konklúziót eredményezte, hogy az emberek többsége (1961-ben még csak 65%-a, 2010-ben már 83%-a) autoriter természetű. Szeret a hatalomnak, tekintélynek engedelmeskedni, és hatalmat gyakorolni mások felett. Szívesen elfogadja a hatalom véleményét, és megköveteli, hogy beosztottjai, vagy a magával egyenrangúnak véltek egyetértsenek vele. A fenti százalékarányok persze csak átlagértékek, az autoriter természetű emberek aránya országonként, kultúránként némileg, gyakorlatilag elhanyagolható mértékben eltérő. A nagy többség mindenütt gondolkodás nélkül végrehajtja a „felülről” jött utasítást, még akkor is, ha az ellenkezik lelkiismerete szavával, és hasonló magatartást vár el a neki kiszolgáltatottaktól. Kezdeti illúziók és tévelygések után, az 1970-es évek végén a direkt demokrácia elkötelezett hívévé váltam. Időnként azonban, főleg Magyarországon tartózkodva a royalizmus eszméje vonz, nemcsak szellemi értelemben, hanem gyakorlati politikai szempontból is.

A művészetről szóló, sehová sem vezető diskurzusok közben gyakran felrémlik Joseph Beuys 1965-ös performansza: „Hogyan lehet képeket megmagyarázni egy halott nyúlnak” (Wie man dem toten Hasen die Bilder erklart). Amikor Beuys híre eljutott Magyarországra, én már viszonylag régen más irányokba kalandoztam. Molnár Gergellyel, Hajas Tiborral, St. Auby Tamással, Halász Péterrel folytatott beszélgetéseinkben is csak ritkán merült fel a neve és munkássága. Ő inkább a Képzőművészeti Főiskola festészet és happening között hezitáló, gondterhelt művésztanoncainak témája volt. Nekünk, akik a pop, a balhé, a veszély, a tilos, a kitartás, fókuszálás, Chris Burden, a Bécsi Akcionisták, Ulay és Marina Abramovic, és a yippie-k irányába, illetve Gergely és én a rock, aztán a punk felé orientálódtunk, ő túlságosan "művész" volt, ráadásul szemünkben a "német tanár" archetípusát testesítette meg. Nem tartottuk érdemesnek rá túl sok szót vesztegetni. Tudtam, hogy mit csinál, de nem mélyedtem el benne. Az évek során aztán alaposabban megismertem munkásságát, de lelki raktáramban körülbelül ugyanoda kerültek a róla érkező infók, ahol a Picassora vonatkozó ismeretanyag is halmozódott, semmiképpen sem a mindennapi gyakorlatomat segítő, igazoló, életemet megváltoztató élmények tárházába, ahol például Dalí lakik mindmáig. Tiszteltem őt, és elfogadtam munkássága létjogosultságát, mert a maga területén szuverén világot hozott létre, de ez a terület nem volt határos az enyémmel, s különösen nem volt azonos azzal. Érdekes koincidencia: amikor Ulayt és Marina Abramović-ot 1979-ben, Amszterdamban megismertem, és valamelyik beszélgetésünk (alig beszélgettünk művészetről, mindhármunk számára az élet, a valódi életkalandok voltak fontosabbak) során felmerült Beuys neve, ők is "német tanár"-ként ("Just another German teacher") minősítették. A Zeitgeist egyformán érintett meg bennünket, azt hiszem.

Ami a faültetést, Beuys egyik, számomra nagyon szimpatikus projektjét illeti, 1996-ban próbálkoztam vele. Szerettem volna a tíz évvel korábban, 1986. augusztus 2-án elhunyt Papp Tamás barátom emlékére tölgyfát ültetni a Népligetben, egykori főhadiszállása, a néhai Ganz-MÁVAG Művház közelében, alá pedig bronztáblát helyezni a nevével. Kiderült, hogy nemcsak tucatnyi engedélyre, kérvényekre, igazolásokra lett volna szükség, hanem rengeteg pénz (kb. másfél millió akkori forintban) befizetésére is. Ráadásul megtudtam, hogy az engedélyezési eljárás, ha csak nincsenek jó pártkapcsolataim, évekig eltarthat. Úgyhogy a tervet feladtam. Papp Tamásnak a lelkemben ültettem tölgyfát, amely azóta is növekszik, árnyékában pihennek a halhatatlanok.

Bár mindig kreatív ember voltam, olyannyira, hogy egész önálló életemben kreativitásomból tartottam fenn magam, meditációm tárgya is sokszor a művészet volt, nem mindig tartom magam művésznek. Néha – többször mint nem – úgy gondolom, a művész az, aki szaros csizmája sarkával Madonnát rittyent a baromfiudvar porába. Én ilyesmire sohasem vetemednék. Velazquez sem. Mindig igyekeztem azt tenni, amit az adott időpontban és helyen aktuálisnak, megtörténhetőnek, megélőnek gondoltam. Ezt a fajta életelvet nem művészetnek, hanem időérzékenységnek nevezem. Meditációs gyakorlatként, fókuszálási képességem fenntartására ugyan napi rutinom része az analóg és digitális festészet művelése, de ha alkalmanként el is adom ezeket a képeket, nem műalkotásoknak, hanem imáknak tartom őket. Hálával tartozom a halhatatlan Szt. Tamásnak ezért a megfogalmazásért: „A TNPU szuperintendánsa szabadidejében hobbiból műtárgyak fusizásával foglalkozik, ezeket búcsúkban, kirakóvásárokon a publikum rendelkezésére bocsátja.”

Vannak napok, amikor úgy gondolom, hogy nem művészetre, hanem a Végítéletre van azonnali szükség. Ez a nap nem ilyen, hála a minden művészetek alkotójának, aki – remélhetőleg hosszú időre – visszavezényelte véres barlangjába a betegséget.

Levél Duane Sherwood fotó- és videóművész barátomtól, New Yorkból. Collisions Five címmel új kiállítást nyitott a click2vu image gallery nevű on-line galériájában. Érdemes megnézni, ahogy a korábbi kiállításait is.