Artportal.hu

Najmányi László
56-os képeim
(Memoár részlet)
2010. október 23.

Tíz éves voltam 1956-ban. Családommal Győrben éltem és mágiával foglalkoztam. Egy apró germánium kristály segítségével fogtam el a rádióhullámokon szörföző hangokat. A germánium kristály detektoros rádióm lelke volt. A rádiót magam építettem, a Rádió Amatőr újság 1932. februári számában megjelent leírás és kapcsolási rajz alapján. Az újságot Kiskunfélegyházán élő nagyszüleim padlásán találtam 1956 nyarán.

Hetekig tartott, amíg sikerült beszereznem a detektoros rádió megépítéséhez szükséges anyagokat és alkatrészeket. A tekercs elkészítéséhez egy WC papír karton hengerét használtam, erre tekertem előbb harminc, aztán 70 menetet 0,3 mm átmérőjű, selyemszigetelésű rézhuzalból. A rézhuzalt a kiskunfélegyházi MÉH-telepen guberált elektromos reléből mentettem ki.  A rádió hangolásához, az állomáskereséshez szükséges 500 pikofarád (pF) kapacitású forgókondenzátort a helyi bolhapiacon vásároltam 3 Ft-ért, a nagyszüleimtől fagylaltra kapott pénzből. A 2000 Ohm impedanciájú, német gyártmányú, katonai fejhallgatóval nagybátyám ajándékozott meg. A második világháború idején német híradós osztagot szállásoltak el házukban. Az előretörő oroszok elől olyan gyorsan kellett menekülniük, hogy berendezéseik egy részét, köztük a fejhallgatót nagybátyámék házában felejtették. A berendezéseket, velük a fejhallgatót nagybátyám olajos papírba tekerve elásta a kertjükben, nehogy az oroszok megtalálják őket, és őt német kémnek gondolják.

Ugyancsak nagybátyámtól kaptam a kb. 30 méter hosszúságú, 3 mm vastag, sok szálból sodrott rézhuzalt és a két porcelán szigetelőt is, amelyekből az antennát építettem. Vasúti tisztviselőként dolgozó nagybátyám a huzalt és a porcelán szigetelőket a kiskunfélegyházi vasútállomás raktárában szerezte be, a raktárosnak adott két csomag Kossuth cigaretta ellenében. Spárgára jókora anyacsavart kötöttem és győri lakásunk gyerekszobájának ablakából átdobtam a szemközti ház tetejére, ahol beleakad az ereszcsatornába. A spárga segítségével kifeszítettem a porcelán szigetelők közé kötött antennát az utca felett. Földelésnek a fürdőszobai mosdókagyló lefolyójának lesmirglizett ólomcsövét használtam.

A legnehezebb feladatot a detektorhoz szükséges germánium kristály beszerzése jelentette. A germánium ritka fémes elem, kristálya félvezető, az áramot csak az egyik irányban engedi át, lehetővé téve a rádiófrekvenciák hangfrekfenciákká alakítását. Kristályszerkezete megegyezik a gyémántéval és a szilíciuméval. Az akkor még ismeretlen elem létezését, saját periódusos rendszere alapján az orosz Mengyelejev már 1871-ben megjósolta és a szilíciumhoz szerinte várhatóan nagyon hasonló anyagot ekaszilíciumnak nevezte el, de csak 15 évvel később, 1886-ban fedezte fel Clemens Winkler német tudós, a Freiberg környékén lelhető agirodit ásványban.

1956-ban sem Kiskunfélegyházán, sem Győrben nem lehetett germánium kristályt vásárolni. Az 1932-es Rádió Amatőr cikkéből megtudtam, hogy a pirit (ferroszilikát) és a galenit (ólomszulfid) kristályok is alkalmasak detektoros rádiók készítéséhez. Piritet sikerült győri iskolám ásványtárából lopnom, de hiába kísérleteztem vele, rádióm nem akart megszólalni. Galenit kristály nem volt a szertárban, ezért egy gimnáziumi kémiai tankönyvben leírt kísérlet alapján magam akartam előállítani. Egy, ugyancsak az iskolából elcsórt kémcsőben kénport és ólomreszeléket hevítettem kávéfőzőnk borszesz égője felett. A kénport a háztartási boltokban, fillérekért kapható, boroshordók fertőtlenítéséhez használt kénlapról kapartam le, az ólomreszelékhez egyik megsérült ólomkatonám reszelésével jutottam. A ruhaszárító csipesszel a láng fölé tartott kémcsőben a két elem heves reakcióval egyesült. Ijedtemben elejtettem a kémcsövet. Tartalma kiloccsant és jókora lyukat égetett a hímzett asztalterítőn. Apám megtiltotta, hogy kémiai kísérleteket folytassak a lakásban. Javaslatára 1956 szeptemberében beiratkoztam a győri úttörőházban működő rádióamatőr szakkörbe.

Az elméleti jellegű előadások mérhetetlenül untattak, viszont felfedeztem néhány dugós kristálydetektort, bennük meggymag nagyságú germánium kristályokat a szakkörvezető szürkére festett bádogszekrényében. Egy óvatlan pillanatban sikerült elcsennem az egyik detektort, amelynek segítségével rádióm 1956. október 22-én este megszólalt. A dátumra azért emlékszem pontosan, mert két nappal később, október 24-én, az éteren át Budapestről érkezett felhívásra rádió szólt Győr szinte valamennyi házának ablakaiban. Elkezdődött a forradalom.

Az ablakból néztük a közeli színház művészeinek felvonulását. A menetet a színház később meggyilkolt (a hivatalos verzió szerint öngyilkos lett a börtönben) igazgatója, Szigethy Attila vezette. Húsz évvel később magam is dolgoztam a régi és az új győri színházban, Paál István és Harag György rendezéseihez készítettem látványterveket.

Délután anyám, húgom, öcsém és én meglátogattuk a Vízügyi Igazgatóságon dolgozó apámat. Útközben meghallgattuk a Városháza erkélyéről beszélő szónokokat, köztük osztályfőnökömet, a fiatal Horváth Zoltánt. Ő tanított meg a versek szeretetére. Míg a többi tanár rendszeresen verte a diákokat, Horváth Zoltán megértő barátként bánt velünk. A forradalom után életfogytiglani börtönre ítélték. 24-25 éves lehetett akkoriban.

Másnap az ávósok a környező házak ablakaiból a szovjet emlékművet leromboló tömegbe lőttek, az egyik tüntetőt, Szabó Bélát halálos lövés érte. Az emlékmű lerombolása után a tömeg a börtönhöz vonult, hogy kiszabadítsák a politikai foglyokat. Ott Máté Máriát és Halász Ödönt lőtték le. A következő napokban szüleink nem engedtek bennünket az utcára. Bár az ablakokban továbbra is szóltak a rádiók, én inkább fejhallgatón át, a detektoros rádiómon hallgattam a híreket. Minden más adót elnyomva a Szabad Győr Rádiója jött be a legerősebben. Hallgattam Nagy Imre és Kádár János beszédeit. Kádár sokkal forradalmibb, sokkal több szabadságot, változást ígérő beszédeket mondott, mint Nagy Imre. Az eseményeket dicsőséges forradalomnak nevezte utolsó beszédében. Később megtudtam, hogy a beszédet felvételről közvetítette a rádió, sugárzása idején a későbbi diktátor már útban volt Moszkva felé, hogy az orosz hadsereg beavatkozását kérje. November 1. körül hallottam a hírt, hogy a helyi forradalmárok Győrt szabad várossá, szuverén városállammá kívánják nyilvánítani. Hasonló hírek érkeztek Szombathelyről is.

Hogy detektoros rádióm szelektivitását növeljem, az addigra összegyűjtött szakkönyvek alapján a forradalom napjaiban is különböző kapcsolásokkal kísérleteztem. Felfedeztem, hogy a helyi rádióadó közelsége miatt az éterben továbbított energia olyan erős, hogy az antenna és a földelés közé kapcsolt zseblámpaizzó erős fénnyel világított. Rádióm tehát nemcsak elemek nélkül működött, hanem még a háztartásunkat is képes lesz ellátni árammal, ha kellő hosszúságú antennát és a célra kifejlesztett kapcsolást építek, gondoltam. Szüleimnek is beszámoltam terveimről, de ők nem fogták fel elképzeléseim grandiozitását, mással voltak elfoglalva. Nemrég hozzám került családi archívumunk, megtaláltam néhány akkor rajzolt kapcsolási vázlatomat. Ezeket a tíz éves koromban készített rajzokat tekintem első műalkotásaimnak. Azóta bűvölnek el a műszaki rajzok, amelyek hatása, szellemisége sok mai munkámban is feltűnik.

November 4-én, hajnalban félelmetes zajra ébredtem. A lánctalpak csikorgását, a motorok dübörgését azóta sem felejtettem el, a semmihez sem hasonlítható, fenyegető hangzás több zenei kompozíciómban megtalálható. Megérkeztek a várost elfoglaló orosz tankok.

Ablakaink alatt, a Bajcsy-Zsilinszky és Czuczor utcák sarkán hetekig állomásozott az egyik őskori szörnyetegnek tűnő, kopott, sáros, poros harci jármű. Mivel a következő utcasarkon tanyázó tank ágyúcsöve pontosan a lakásunkra célzott, apám az ablakoktól távoli konyhába költöztette a családot. A kőpadlóra helyezett matracokon éltünk. Egy cipős dobozba rejtve mindig magamnál tartottam detektoros rádiómat és egy családi gyufás skatulyában a bélyeggyűjteményemet. Társbérletben éltünk, három család osztotta meg a lakást. A közös konyha gyakran vált olyan zsúfolttá, hogy csak oldalunkon fekve fértünk el a matracokon. Esténként a konyhába kivitt családi rádión a Szabad Európa adásait hallgattuk. A harcok folytatására biztatták a budapesti felkelőket, azt hazudva, hogy az amerikai csapatok már az osztrák határhoz értek. Az öreg rádió időnként recsegett, ropogott. Hogy a kontakthibát megszüntesse, apám egy doboz cigarettát helyezett az egyik alkatrészre.

Amikor már elcsendesedett a város, időnként kiszöktem az utcára és az utcasarkon álló tank személyzetével barátkoztam. Az orosz katonák meglehetősen büdösek voltak. Olajos, mocskos egyenruháikban hetek óta a tankban éltek, tisztálkodni, alsóneműiket kimosni nem volt módjuk. Szükségüket a tank körül, az utcán végezték. Nagy érdeklődéssel tanulmányoztam harci járművüket. A parancsnok, egy mongol arcvonású, orosz nyelvű újságpapírba tekert dohányt szívó férfi még azt is megengedte, hogy felmásszak a lövegtorony tetejére és bekukkantsak a tank sötét, bűzös belsejébe. A gépszörnyeteg minden apró részlete rögzült memóriámban.

A lakásba visszatérve tankok százait rajzoltam füzetembe. Később a Duna partján bányászott agyagból készítettem tank szobrokat, amelyeket a gyerekszoba cserépkályhájában égettem ki. A detektoros rádió és az agyagtankok voltak az első szobraim.

Egy Washingtonban élő, az ottani katolikus egyetemen etikát tanító amerikai műgyűjtő megrendelésére, néhány évvel ezelőtt készítettem ezt az orosz tankot ábrázoló digitális festményt, és több más haditechnikai berendezést, harceszközt (ágyúkat, harci rakétákat, gépfegyvereket, pisztolyokat, szuronyokat és szamuráj kardokat) ábrázoló képet.

1957 egyik februári éjszakáján dörömböltek a bejárati ajtón. A dörömbölés és a szomszéd szobából hangzó kiabálás bennünket, gyerekeket is felébresztett. Bőrkabátos férfiak nyitottak be szobánkba, felkapcsolták a villanyt és kiparancsoltak bennünket az ágyból. A húgom nyolc, az öcsém négy éves volt akkor. Az ávósok sietősen átkutatták a szobát, játékainkat a földre dobálták, néhányat széttapostak, aztán valamennyiünket a szüleink szobájába tereltek. Ott további bőrkabátosok kutakodtak. Egyikük diadalmasan felkiáltott, amikor megtalálta a családi rádióban a kontakthibát megszüntető cigarettásdobozt. Valószínűleg mikrofilmeket keresve, egyenként széttépte a cigarettákat, a dohányt a padlóra szórta. Miután nem találtak bizonyítékot, apámat magukkal vitték. Az ablakból láttuk, ahogy betuszkolták egy fekete autóba.

Apám Győr vízügyi igazgatója volt abban az időben. Mint később kiderült az állására pályázó barátai, legközelebbi munkatársai jelentették fel. Azzal vádolták, hogy a vízügy teherautóival szállíttatta a disszidálókat az osztrák határra. A valóságban éppen az ellenkezője történt. Apám személyesen akadályozta meg, hogy a teherautókat elvigyék, mert tudta, hogy tavasszal jön a jeges árvíz, szükség lesz rájuk. Letartóztatása után hónapokig nem adták tudtunkra, hogy hol tartják fogva.

Tanárnő anyámat feketelistázták, csak egy leveskonyhán kapott filléreket fizető munkát. Megtakarított pénzünk nem volt. Apámat keresve anyám rokonainktól kapott kölcsönökből vásárolt vonatjegyekkel járta az országot. Az ávósok játszadoztak vele. Néha azt mondták neki, hogy apámat már kivégezték, máskor, hogy Szibériába szállították. Hosszú ideig minden nap, reggel 7 órától késő estig egy pálinkaszagú rendőr állomásozott a konyhában, apám feltételezett konspirátoraira várva. Rendszerint részegen érkezett reggelente, napközben a zubbonya belsejébe rejtett üvegből ivott. Elvárta, hogy anyám a leveskonyhából hazahozott levesből neki is adjon. Pénztelenségünk ellenére anyám mindent megtett azért, hogy gyermekei jól érezzék magukat. Fogalmam sincs például, hogy miképpen talált lehetőséget kerékpárok bérlésére, amikor megtanított bennünket biciklizni. Időnként kirándultunk a vízparti erdőkben, esténként mesélt, vagy kedvenc könyveiből (nagyon szerette Kosztolányit és Móra Ferencet) felolvasott. Gondosan ügyelt külsejére, nem hagyta, hogy nyomorúságos helyzetünk, az elhurcolt, eltűnt férjéért érzett aggodalom megmutatkozzon a külsején. Bár nem volt pénze ruhákra és kozmetikumokra, mindig nagyon ápolt és elegáns volt. Nem siránkozott, mindig igyekezett jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak mutatkozni. Nyugalma, méltósága gyermekeire is átsugárzott. Nem veszekedtünk, igyekeztünk a magunk módján segíteni a háztartásban. Gábor öcsémet gyakran vittem horgászni, kirándulni, ügyelve, hogy mindig hazaérjünk a megbeszélt időben.

Apám vidám, társaságkedvelő ember volt letartóztatása előtt. Hetente rendezett hajnalig tartó kártyapartikat a lakásban. Remek zongorajátékos volt, szívesen szórakoztatta a vendégeket klasszikus zenével, operett dalokkal, sőt, ha elég kitartóan kértem, jazzt is játszott. Sokszor előfordult, hogy vidéki kiszállásról hajnalban hazatérve 4-5 kapatos munkatársával (köztük későbbi feljelentőivel) állított be, akiknek felébresztett anyám vacsorát főzött.

Apám letartóztatása után eltűntek a barátok, a legtöbb régi ismerős került bennünket. Ha az utcán találkoztak velünk, elfordították a fejüket, vagy átmentek a túlsó oldalra.

Újra elkezdődött az iskola. Bebörtönzött osztályfőnökünk helyét egy zord, kommunista nézeteit folyamatosan hangoztató, idősebb tanár vette át. Egy reggel felfedezte, hogy az olvasókönyvemet ékesítő, a tömegeknek szónokló Sztálint ábrázoló képet kiegészítettem. Az orosz vezérnek jókora, bálnaszerű péniszt rajzoltam, amellyel levizelte a beszédét hallgató munkásokat, parasztokat és értelmiségieket.

A családunk helyzetét ismerő iskolaigazgató jóindulatának köszönhetően nem csaptak ki, csak tíz körmöst (pálcával az ujjak végére mért ütést) és igazgatói megrovást kaptam.

Apámat, csaknem egy év után váratlanul szabadlábra helyezték. Ügye nem került bíróság elé. Megtört öregemberként jött ki a börtönből. Megkopaszodott, fogai egy részét elveszítette. Vidámsága eltűnt, paranoid depressziója, komor pátosza 51 évesen bekövetkezett haláláig tartott. Börtönélményeiről soha sem beszélt. Anyámtól tudtam meg, hogy fogsága nagy részét egy magas küszöbű, vízzel elöntött cellában, priccsén kuporogva töltötte. Kiszabadulása után évekig tartó rendőri felügyelet alá helyezték. Budapestre kellett költöznie, ahol rögtön magas pozíciót adtak neki a Vízügy központjában. Családját nem vihette magával. Győrben maradtunk, ő egy budai albérleti szobában lakott. Csak havonta egyszer, minden alkalommal rendőrhatósági engedélyt kérve találkozhattunk.

Gábor öcsém, apám szabadulása után nem sokkal, fokozatos lebénulással járó agyvelőgyulladásban megbetegedett. Miután a győri kórházban nem tudtak segíteni rajta, Budapesten, az egyik Üllői úti klinikán folytatták kezelését. Anyám beköltözött vele a kórházba.

A gyógyszeres kezelés és a műtétek ellenére Gábor teljesen mozgásképtelenné vált, aztán beszélni sem tudott többé, végül megvakult. Húgom és én rokonokhoz, Kiskunfélegyházára kerültünk. Szüleinkkel öcsém halála után találkoztunk legközelebb. Öcsém még nem volt hat éves, amikor meghalt. Apám csak az utolsó pillanatban, hivatali főnöke közbenjárására megkapott rendőrségi engedéllyel vehetett részt a temetésén. Soha többé nem zongorázott. Rendőri felügyelete az 1960-as évek közepéig tartott.

---