Artportal.hu

A romantika ideájából és a magányos vándor toposzából a digitális képforradalom korára olyan kevés maradt, amennyi körülbelül kétszáz év után még megmaradhatott: az emberi lét egzisztenciális kérdései asztaltársaságok témái lettek, a természet iránti vágyakozást kielégítik a társasutazások és a média. Még a természet is megváltozott, de főleg az ember hozzá fűződő viszonya.

Friedrich képein a táj magányos megfigyelése, a csendes szemlélődés, a természet iránt tanúsított alázat vallásos természetű, azon mégis túlmutató, metafizikai irányultságú. A gyakran háttal álló figurák fölé magasodó táj az ember által meghaladhatatlan orientációval (ismeretlen erő – Isten) bír, ami inkább teremtő, mint pusztító. A Fészek Galériában Nagy Gabriella Figyelem címmel állította ki legújabb képeit, az itt látható festményeken is meghatározó a táj és az ember viszonya. Léteznek rajtuk távlatok és van egy-egy – többnyire háttal álló, arctalan – megfigyelő, aki azonban sosem teljesen magányos, és nem is passzív.
Néha egy nő kislánnyal, máskor baráti társaság, kisebb család vagy párok figyelik ezeken a festményeken a természet hatalmas erejét: orkán, feltornyosult felhők, esetleg pára, megannyi néznivaló természeti tünemény. Nagy Gabriella lírai ecsetkezeléssel általában a természet nyugtalan és látványosan változó állapotait festi le: viharok előszelét, megfoghatatlan ködfoltokat és elektromos kisülések fénycsodáit. Képein a természet azonban nem a romantikára jellemző melankólikus elvágyódás megtestesülése, hanem a megfigyelés tárgya.

Alázattal áll az ember a távlat előtt, megbámulja, miközben saját mikrokozmoszának felismerésével, egyúttal hatása alá is kerül – de ez a hatás múlandó. Hiszen csak a megtapasztalás jelenidejűségében ér valamit, mert a táj „történetei”, az időjárás eseményei – a természettudományos ismeretek birtokában – megmagyarázott és bebizonyított fizikai jelenségek lettek, amiből kiszorult a hitének bizonyosságát kereső magányos vándor. Helyébe lépett a magabiztos kozmopolita, a céltudatos utazó, aki a tájat leginkább egy jármű ablakából ismeri. Nagy Gabriella figuráinak van figyelmük, történetük ott kezdődik, ahol megállnak, majd kiszállnak autójukból az utazók, és csodálattal, de áhítat nélkül nézik az út menti – szakrális misztériumát vesztett – tájat.
A természeti jelenségeket figyelő alakok gyakran csak sziluettek, akiket – nem a megfigyelt természet – a vágyuk halad meg. A megfigyelő itt nem megvilágosodni szeretne, vagyis a látvány erejéből részesülni és ezáltal üdvözülni, hanem birtokolni. A képen figyelők testtartása aktív, csak néha állnak nyugodtan a tájban, leginkább akarnak valamit, mégpedig képet alkotni, megragadni és a birtoklás által szinte bekebelezni a látottakat. Nagy Gabriella festményein az emberek eltörpülnek a távolság léptéke mellett, de mindez csak a méretek arányaiban mutatkozik meg. A táj előtt álló figurák szándéka alapvetően más, mint a romantikus Friedrich esetében, az átélésben megtestesülő szakralitást a profán élménygyűjtő tapasztalatszerzés váltja fel.

Ez a mindennapi akarnokság, a megszerzésre és a megőrzésre irányuló vágy már rég nem romantikus, hanem egész egyszerűen hétköznapi. A látvány megragadása, lefényképezésének aktusa Nagy több festményén jelen van (a Fészek Galériában csak kettőt állított ki ezek közül), a kamera mögött lévő egyén már nem is a tájat nézi, hanem egy digitális képernyőn keresztül a táj képét, ezáltal itt a természet és az ember viszonya áttételessé válik. Ami Friedrich magányosan kontempláló figuráinál még intenzív, mentális (belső) kép volt, az itt „külső hordozóra” került. A romantika máig emblematikus szereplőjének, a szilárd alapokon álló, távolba néző idegennek van egy kevésbé enigmatikus mai megfelelője, a bárhol felbukkanó és mindent lefényképező turista, aki zavarja a látványt.
Nagy Gabriella vásznain a természet erőtereiben álló ember filozófiai kérdéseit, mintegy kortünetként, felváltja a jelenségszerű ámulat. Az ember itt már nincs „benne” a tájban, hanem átutazóként a startkő és a célállomás között, szinte kívülről vizsgálja azt. Caspar David Friedrich lételméleti tájképein néhol keresztülhalad egy-egy ösvény, Nagy Gabriella festményein viszont egy olyan természet jelenségei tárulnak fel a szemünk előtt, ahol az utak raszterhálója között időnként van természetes táj is. Nagy képeinek szereplői ezt nézik óvatosan.

Fészek Galéria
2010. 12. 07 – 2011. 01. 07.