Artportal.hu

Holott három, középkorú évei végén járó, és ebben a járásban láthatóan megfáradt, kissé rendezetlen külsejű férfi próbált a rendelkezésükre állni, mert ez volt a dolguk. Egyébként bizonyára örültek is annak, hogy most ebben a nagy presztízsű épületben láthatóak a munkáik, köztük olyanok is, amelyeket annak idején nemhogy ide nem engedtek volna be, de esetenként sehova se. De az egy másik kor volt.

Sok idő telt el a későkádári évtizedek lezárulása óta. Ma mástól lehet dühösnek, elképedtnek vagy végtelenül kiábrándultnak lenni. Lehet, hogy kicsit későn jött ez az anyag ahhoz, hogy nagyot üssön. Meg hát nagyon más is az, ami ma van. Ha szerencsénk lesz, lesznek majd olyanok, akik ezt a mai világot is olyan robusztus és pimasz tehetséggel képezik majd le, ahogyan a Bizottság tagjai működtek egykor.

A magyarországi neoavantgárd három emblematikus, sokoldalú és máig kreatív alakjának (és kortársaiknak) kontextusba helyezett munkái november 13-áig tekinthetők meg a Műcsarnokban. Az alábbi fotókat és beszélgetéstöredékeket a megnyitó előtti délután rögzítettük.
 

***

Wahorn András

„…ezen a régi képen elől egy nagy fazék van, ami fortyog. Ma nem a fortyogás a lényeg. Ezért mától nem a piros fazék, hanem a piros láncfűrész a Bizottság szimbóluma. Ma az embereknek nem az kell, hogy valami érthetetlen mondatot mondjunk, amibe bármit beleképzelhetnek, hanem határozottságra van szükség, és egyenes beszédre. Ki kell mondani azt, amit gondolunk. És ez a láncfűrész.”

„…ami itt látható tőlem, azt nem én válogattam, és ha azt kérdezed, hogy elégedett vagyok-e vele, akkor azt kell mondanom, hogy nem; ezt a kiállítást az igazgató csinálta, nem én, ugyanakkor nagyon hálás vagyok neki, hogy kiállíthattam például egy Franciaországban született és utána itthon soha be nem mutatott óriási képemet. Nem is tudom mi lesz vele, ha vége lesz ennek a kiállításnak: ha visszaviszem Szemerére, ahol lakom, megeszik az egerek. Bár elég sok egér kell hozzá.”

„…végre kiöntöttük bronzból a Bizottságot, és ez nagyon sokat jelent nekem. Bár az a mű, aminek a bronzba öntött zenészek is a részét képezik, egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy kellene, más anyagokból készült el, mint amilyenekből szerettem volna, és ezért máshogy is hat, mint ahogy terveztem, de hát legalább tükrözi a mai korunkat. De persze én semmivel nem vagyok elégedett.”

„…mostanában leginkább a szaxofonozás foglalkoztat. Tanulok, skálázok. Annak idején, amikor játszottunk a Bizottsággal, nem érdekeltek a hangok, csak átfújtam a hangszeren az elementáris érzéseimet. Amerikában változott ez meg, ott valahogy van zene a levegőben. Egyébként életem legnagyobb iskolája volt a kinn töltött 13 év. Ott értettem meg nem csak a világot, de Magyarországot is. Most már tudom, mik vagyunk és miért vagyunk olyanok amilyenek, és hogy mi miért van. Hét éve jöttem haza.”

„…művészet ott van, ahol nincs boldogság. A boldog ember mosolyog, ül, és meg se szólal. Ahol az első szó elhangzik, ott valami baj van.”

„…volt nálam egy nagy tűz, rengeteg mindenem elégett. Már másnap tudtam, hogy valójában jó, hogy így történt; jó, hogy megszabadultam a képeimtől, a szerszámaimtól, a műhelyemtől, és hogy valami új fog kezdődni. Érzelmileg viszont hónapokig gyötört a fájdalom, amin nem tudtam felülkerekedni. Amikor úgy másfél hónapja végre felépült az új műtermem, úgy éreztem, hogy egy művésztelepen vagyok. De tegnap, amikor hazamentem éjjel, most először örültem neki, hogy van. ”„…régen minden napra kiosztottam magamnak, hogy rajzolnom kell. Most már hónapokig, évekig nem rajzolok vagy festek. Igaz, hogy amikor meg igen, akkor egy nap alatt hat képet vagy harmincnégy rajzot csinálok – amik egyébként sokkal jobbak, mint azok a régiek, amikkel minden nap piszmogtam. A mai rajzaim igazából gondolatok, mondatok, haikuk.”

„…a képeimen mindig ugye fa*ok, meg ba*ás volt, vagy itt van ez a kép is, a sok vörössel, egy menstruáló nő… a kiállítás alkalmából viszont elkészülhetett egy olyan óriási fekvő nőt ábrázoló kép, ami olyan post-it lapocskákból áll, amiket akkor csináltam, amikor Amerikában reggeltől estig dolgoztam, és csak ilyeneken tudtam alkotni, az asztal szélén. 10 000 ilyen post-it rajz született annak idején, és most 741-ből raktuk ki négy önkéntes lánnyal ezt a hatalmas képet.”

 

***

 

efZámbó István

„…nem láttam 30 éve ezt a Beszéd a gyermekkorról című festményemet. 1982-ben festettem. Beadtam bírálatra – visszadobták. Következő évben újra elvittem – megint visszautasították. Harmadik évben ugyanúgy. Nem adtam fel: megyek negyedszerre, mondják, nem kapta meg, viszont megvette valaki. Kiderült, hogy a döntőbizottságból valaki, egy KISZ-titkár vette meg, mert bár nem merte engedélyezni, tetszett neki, és így elkerült valami irodába… Hadd nézzem csak, ki most a tulajdonos? Nemzeti Galéria. Hm.”

„…már jó ideje meg tudok élni a művészetemből, kialakult már a gyűjtőköröm, hogy így mondjam, vannak aukciók, mennek is a képek, cserélődnek. 1986 óta, vagyis mióta a Bizottság abbamaradt, a Happy Dead Band nevű együttesemmel lépek fel. Próbálni nem szoktunk, de a Gödör Klubban illetve fesztiválokon rendszeresen játszunk. Most emiatt a megnyitó miatt függesztettük fel a stúdiómunkálatokat, két CD-n is dolgozunk.”„…azzal, amit ide terveztem, vagyis ezzel a fahasábra kötözött plüss-állatkás anyaggal eredetileg meg akartam tölteni az egész termet, de lebeszéltek róla. Évek óta dolgozom már plüssállatkákkal, több formációban szerepeltek már. A legerősebb talán a Nincs mese című volt, amikor egy szülőszékre kötöztem 240 plüssállatot, teljesen beborították a vasvázat. Itt félkörben, közönségként rendeztem el őket, nézik a szappantartóként használható macit.”„…hogy mi ez? Joseph Beuys van a serpenyőn.”

„…az egykori Bizottság tagjaival nem nagyon járunk össze, mindenki szanaszét költözött: én maradtam Szentendrén, Laca Sárospatakon, András meg Mezőszemerén él. Hogy mikor érzem a legjobban magam? Ha egészséges vagyok. Meg ha jó passz van és nincs sürgető határidő.”

 

***

 

feLugossy László

„…Apám szabó volt, sok ruhát láttam elkészülni. Az öltözködésben van valami költészet is. Volt is egy ilyen zenekar is annak idején, hogy Eddy Mitchel és a Chausettes Noires (fekete zoknik). Ott azon képemen van is egy fekete zokni, ezt meg itt kedvenc festőm, Pollock tiszteletére fröcsköltem ilyenre. Ezek egyébként új munkák. Ruhaképeket csináltam már a ’80-as évek végén is. Egy másik kiállításhoz készült fehér ingujjakból egy nagy installáció, de megmaradt egy csomó anyag, és gondoltam, hogy képpé alakítom át. Ezen a képen meg az Élő vagyok – Szabad vagyok – Halott vagyok felirattal az ingnyakakon foglalom össze a földi létet. A hétköznapiságunk tele van abszurditással és trivialitással, ezt szeretném átadni.”„…ezt a klippet egy régi Bizottság számra csináltam: női lábak áznak lavórban, egy kéz zsömlét morzsol szét. Amikor a felvétel helyszínét elhagyták a lányok, ott maradtak körben a székek. Láttam, hogy milyen szép, és ezért a videó mellett ezt is kiállítottam. A székkarfákra férfi zakókat tettünk, szóval ahogy a nemek itt megjelennek, az szerintem hibátlan, de mindegy, lehet hogy ezt csak én tartom annak.”„…Budapesttől fizikailag 260 km-re lakom, de ha mondjuk a Ferencvárosban élnék, akkor is távol lennék, mert ez egy belső dolog is. A szolid, nyugodt, csendes életet szeretem már, megváltozott az az exhibicionizmus, ami a bizottságos időkben bennem volt, ma már inkább távolságtartó vagyok, az exhibicionizmus elmúlása mellett ez azért is van, mert nem szeretem ezt a fals, külsőséges anyagi világot. Itt a sajtótájékoztatón is azért vagyok tartózkodó és visszafogott, mert azt szeretném, ha a dolgok önmagukért tudnának beszélni. Egyébként kellemesen csalódtam, mert nem szerettem volna úgy járni, mint Boris Vian, amikor a Tajtékos napok című könyvét megfilmesítették az ötvenes évek elején. Ugyanis megnézte, és szívrohamot kapott. Így halt meg. Bennem is volt most feszültség, de tegnap Öcsike (EfZámbó) felhívott és azt mondta, hogy ne izguljak, erős lesz a kiállítás. ”