Artportal.hu

...előkeresi  az összecsukható vászonszékét, bekészít a táskájába néhány példányt a válogatott munkáit tartalmazó fotóalbumból, mellétesz egy gyűrött példányt egy szaklapból, amiben a leghosszabb róla szóló idegen nyelvű írás olvasható, és becsomagol néhány jó kubai szivart. Szombatonként a San Jancinto téri, vasárnaponként pedig a Sullivan úti művészpiacon van bérelt helye, több mint 20 éve. Azóta, hogy már nem vesz gépet a kezébe. 

Enrique Segarra, © Bihari Ágnes portréja

„…18-19 éves lehettem, amikor elkeveredtem egy olyan, itt élő észak-amerikaiakból álló társaságba, ahol a vadászat és a fotózás volt a két fő szabadidős tevékenység  – meséli a kezdetekről Enrique Segarra. - A vért nem bírtam, a vadászat nem vonzott, de amikor az amerikaiak közreműködésével megalakult az első mexikói amatőr fotósklub, abba beléptem. Akkor már néhány éve használtam a nagyapámtól kapott doboz-kamerát. A  fotósklubba való belépésem megpecsételte a sorsomat : rövidesen félbehagytam a mérnöki tanulmányaimat, és teljes időben a fotográfiának szenteltem magam”. 

Eleinte úgy tűnt, mégsem fotós, hanem filmeslesz:  a Mexikói Filmművészeti Egyetemen tanult, ahol az operatőri és fotográfia ismereteket többek között két olyan fiatalembertől  (Manuel Alvarez Bravo illetve Gabriel Figueroa) tanulta, akik később  a mexikói  fotográfia ill. filmművészet legnagyobb alakjaivá váltak.

Fény a sötétségben - Tecolutla, Veracruz

Az egyetem után azonban megélhetési okokból reklámfotósként kezdett el dolgozni (amely műfaj szintén akkoriban indul). Közben 1949-ben megalakult a Mexikói Fotográfiai Klub (CFM) – ami egyébként a világ egyik legrégebbi fotós szakmai szervezete.  Ma már csak ő, az egykori legfiatalabb alapítótag van életben. Tagságát mindig nagyon komolyan vette; szervezőkészsége, remek szociális képességei pótolhatatlanná tették.

„Az összes kortársam leadta már a kameráját a teremtőnek, egyedül maradtam. Talán a hetvenes évek elején voltunk a legaktívabbak. Rendszeresen hívtunk vendégoktatókat, hogy képezzük magunkat. Rám legnagyobb hatással talán Nicholas Haz festőművész volt, aki a kompozícióról adott elő.( Nicholas Haz zólyomi születésű, Los Angelesben alkotó művész volt – a szerk.) Első kiállításomat Armando Salas Portugal, a mexikói tájkép fotózás nagymestere nyitotta meg, akivel életreszóló barátságot kötöttem.”

Ezt a kiállítást több mint 200 követte Mexikóban, az Egyesült Államokban és Európa több országában. 50 éves munkássága alatt több mint 100 000 negatívot készített. A képek tájak, városok és a hétköznapi élet pillanatait őrzik, s már pusztán dokumentum-értékük miatt is jelentősek. Fotóin olyan vidékek láthatók, amelyek helyén időközben városok nőttek, olyan falvak, amelyeket azóta eltűntettek a természeti csapások  - többnyire  olyan jelenségek, amelyeknek nyomában ma etnográfusok járnak.

Az volt a bűnöm, hogy megszülettem - San Miguel de Allende, Guanajuato

Ezeknek a képeknek egy része úgy született, hogy Segarra – valamikor még a pályája elején – felkértést kapott arra, hogy fényképezőgéppel a kézben gyakorlatilag járja végig Mexikót. Miguel Alemán Valdés államelnök ugyanis a Fotóklubban tett látogatása alkalmával megbízott néhány fotóst, hogy turisztikailag érdekes helyeket keressenek fel, és örökítsenek meg egy külföldieknek szánt kiadvány számára. A munka lezárulása után Segarra kitartott a téma mellett, és még hosszan folytatta az utazásokat .

Szinte az összes munkáját egy Leica M2-vel készítette, amelyhez idővel fabrikált egy adaptert, de különben hű maradt hozzá.  Digitális gépre sosem váltott, sőt, a negatívjait sem digitalizáltatja, mert szerinte így jobban őrzik a minőségüket. Fekete-fehér fotói nagy szakmai tudással és odaadással készültek, és bár többségük nem rendít meg, kétségtelen, hogy pontos és jó ízléssel készült lenyomatai egy örökre eltűnt kornak és egy időszaknak. ­­

„Az a képem például, amin hátulról látunk egy embert, amint a közeli Parícutin vulkán kitörését nézi, soha többé nem készíthető el, mert már másnapra betemette a hamu a kitörést figyelő paraszt földjét. De például az egyik közönség-kedvenc képemet, az ’El Sol Para Todos’ címűt (Napot mindenki számára) többször elkészítettem.  Ezt egy kocsma előtt fényképeztem a Veracruz állambeli Orizaba-ban. A képen a kocsma bejárata látható a cégérrel (El Sol Sale Para Todos), a küszöbön pedig a különböző változatoktól függően mindig ül, avagy áll valaki. Mindenki allegóriát sejt a címben, holott valójában a mexikói Sol (Nap) nevű sörre vonatkozik a felirat.  Én magam az egyik legjobb képemnek a gyereke koporsóját vivő családról készített fotómat tartom. Vagy ezt a magányos fát itt. Vagy ezt, ennek a fazekas nőnek a kezével.”

Napot mindenki számára - Veracruz 1979

Segarra hosszú éveken át oktatott is, tanítványai között sok neves, aztóta ­karriert befutott fotós van.  Fia szintén fényképész, egy nagyméretű digitális fotóstúdió tulajdonosaként kizárólag kereskedelmi és reklámfotókat csinál megrendelésre. Apja munkáiról speciális másolatokat készít, és ezeket a limitált példányszámú másolatokat adja el a papa a már korábban említett mexikóvárosi művészpiacon (elsősorban) külföldi, főleg amerikai vevőknek. Ahogy elnéztem, nem hiába ül a kempingszéken barátok által körülvéve - mindig van eladás.  

Képeivel számos nemzetközi díjat és kitüntetést besöpört. 1989-ben a Diego Rivera Murális Múzeum Galériájában A valódi úton címmel  rendezték meg az  életműkiállítását. Ennek ellenére, amikor Segarra a korábban említett mexikóvárosi, hétvégi művészpiac vezetőségénél kiállítóhelyért jelentkezett, először nem akartak engedélyt adni neki,  mondván, hogy a hely csak a szobrászok, festők és grafikusok számára nyitott. (Ami különben azt is jelzi, hogy a fotográfiának, mint művészeti ágnak milyen volt az akkori – 1989-es - megítélése). „Mondtam nekik, hogy akkor rendben van, itt a helyem, én ugyanis festek. Fénnyel. Erre aztán nem tudtak mit mondani, megadták az engedélyt.”