Artportal.hu

A kiállítás német–magyar együttműködésként fut, de a kissé széttartó anyagban valójában ahány résztvevő, annyi módon értelmezett urban space, azaz városi tér látható. És pont ettől jó.  A témára („a városi térre való reflexió”) nem lehet ráfogni, hogy valami forradalmian új dolog lenne, viszont tényleg kimeríthetetlennek tűnik. A konkrét (két) metropolisz ezúttal Budapest és Berlin. A kiállítás kilenc résztvevője közül három munka készítőjével beszélgettünk.

 

*

Simon Zsuzsanna a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakának harmadéves hallgatója. Egy ideje a női testképhez és a női identitáshoz köthető munkákat készít. Ez a hálásnak tűnő és egy ideje meglehetősen preferált tematika azért esetenként megterhelő is lehet az alkotó számára. Pláne ha a nemi erőszak témáját dolgozza fel. Simon Zsuzsanna négy nagy méretű, sötétedés után készült fotóján olyan helyszínek láthatók, ahol korábban nemi erőszak történt.

 

Simon Zsuzsanna: Nekem soha nem volt ilyen élményem, de az ismeretségi körömben van olyan, akinek igen. Először a Rendőrség-történeti Múzeummal vettem fel a kapcsolatot. Láttam különböző bűntények maketten ábrázolt helyszíneit, illetve az ottani könyvtárban olvastam bűntények régi típusú írógéppel rögzített leírásait is. Úgy érzem, akkor lenne teljes ez a projekt, ha a későbbiek folyamán felvenném a kapcsolatot az egykori áldozatokkal. Egyelőre a bűntények helyszínein készítettem fotókat, illetve régi írógépen az esetleírásokat újragépeltem, és ezeket kiállítottam a fotóim mellett. Kilenc helyszínen jártam, és a kurátor lányokkal választottuk ki ezt a négyet, amit most a kiállításon bemutatok. A fotók azokon a helyszíneken készültek, ahol egykor megerőszakoltak egy-egy nőt. Főleg késő esti időpontokról, és elhagyott területekről van szó.

A felkészülés alatt írtam a BRFK nyomozóirodájának is, hogy segítsenek abban, hogy budapesti köztéri erőszakkal kapcsolatban információkhoz jussak, illetve bejelentkeztem néhány nemi erőszakkal foglalkozó fórumra és site-ra.

Korábban készítettem magamról olyan fotót, amin meztelen vagyok és damillal van megkötözve a testem – az összkép elég morbid, olyan mintha szét lenne vágva a testem… Meg van egy olyan képem is, amin meztelenül beálltam egy kivilágított hirdetőtáblába, illetve egy olyan fotósorozatom, amin meztelen nők láthatók, akiket arra kértem, hogy a fotózásra hozzanak egy tárgyat, amit az arcuk elé tesznek.

 

*

 

Szécsényi-Nagy Loránd szintén intermédia szakos. Fotós múlttal rendelkezik, de egy ideje a multimédia érdekli. Különös szépségű interaktív videó-munkáján szubjektív budapesti városnézésre mehet a néző egy játék-programba illesztett, kaleidoszkóp-szerűen darabjaira hullott színes térben, amihez az alkotó hangszövetet is komponált – szóval valószínűleg érdemes visszanézni a kiállítótérbe majd egy olyan alkalommal, amikor működik a hangkártya is.

Szécsényi-Nagy Loránd: Számomra fontos, budapesti helyszínek képeit rögzítettem három dimenzióban. A végeredmény interaktív játékra emlékeztet, mert egy virtuális domborzatba illesztettem bele az általam beszkennelt 20–25 képet. A valóság néhány eleme – egy telefonfülke, egy fa, egy buszmegálló, a hadtörténeti múzeum főbejárata, a gyerekvasút előtti tér a szobrokkal stb. –, felismerhető, de mivel egy kiforratlan technikájú eszközt használtam,  absztrahálódott valóság jött létre.Érdekesnek találom azt, ahogy a látvány darabjaira esik, és azt is, ahogy az egyes helyszínek egymáshoz kapcsolódnak és új összefüggéseket hoznak létre. Ez az én szubjektív Budapestem.

*

Nadja Milenkovic és Sebastian Seitz két, éjszakába nyúló kiállításmegnyitókon edződött apró kisgyerekkel, meg egy korábban elkészített anyaggal érkezett Budapestre. Munkájukat rövid idő alatt igyekeztek az adott térhez (a galéria emeletén lévő hátsó szoba) igazítani. A tájékozódást segítő feliratok egyelőre még hiányoznak, viszont a művészek elmondták, mi az, amit itt láthat a néző.

Nadja Milenkovic: Installációkat építünk, amikben elhelyezzük az áttetsző anyagra készülő rajzaimat, aztán meg-, illetve átvilágítjuk őket.
 
Sebastian Seitz: A klasszikus rajzot ötvözzük a digitális technikán is alapuló LED-es fénytechnikával. A térrel (szociális tér, kulturális tér és maga, a fallal lehatárolt tér) való munka is lényeges eleme a műveinknek. Sokszor nem könnyű válaszolni arra a kérdésre, hogy pontosan honnan is származik valaki – Nadja esetében ez különösen így van, hiszen szerb neve van, de Németországban született, és harmadik generációsként nem is beszéli a nagyapja nyelvét. A rajzai többnyire nagyon személyesek, a saját múltja, az identitásának kérdései foglalkoztatják.

Nadja Milenkovic: Igen, az apai nagyapám szerb volt, és mivel a szüleim sem élnek már, a múltamat kutatva nincs könnyű dolgom. A rajzokban ennek a kevéssé ismert múltnak és a jelen eseményeinek fragmentumai jelennek meg. Az átlátszó felületre készült és megvilágított rajzok témáit (pl. egy óriáskerék, egy üres WC fülke, eltörpülő alakok körvonali magasházas városi környezetben, kivégzési jelenet háborús környezetben) többek között a YouTube-ra feltöltött videók kimerevített képei alapján választom, vagy családi fotókból indulok ki. A képeim rajzos curriculum vitae-ként is felfoghatók.

A kiállítást október 13-ig lehet megtekinteni délutánonként a Fogasházba ékelt Demo Galériában.