A Lengyel
Intézet Platán galériájában látható képek egy lengyel napilap mellékletében
láttak először napvilágot. A színes fotók mellett a modellek vallomása olvasható
szürke hétköznapjaikról.
A fotók ünnepélyessége azt az időt idézi, amikor a
fotókészítés még kitüntetett pillanat volt, melyre szinte áhitattal készült a
család, a beállítások a reprezentatív portréfestészet hagyományaiból
következnek. A fotósok ebben az esetben azonban átengedték a rendezés jogát a
szereplőknek, lakásukban ők választották ki a megjelenítés helyszínét,
attribútumaikat, ha ez néha kissé szerencsétlenül sült is el, mint pl a trófea
előtt ülő látszólag felszarvazott családfő esetében.
Mi pedig nézzük a fotókon a többnyire büszke
arcokat, hiszen a portrék különlegessége éppen az, hogy míg a hétköznapi életben
sportot űzünk abból, hogy észrevétlenül figyeljük meg egymást, főleg a
tömegközlekedési eszközön múlatjuk szívesen az időt ezzel vigyázva, rajta ne
kapjanak, a fotók azonban felszabadítanak a társadalmi beidegzettségek alól,
immár büntetlenül tanulmányozhatjuk a másikat.
A varsói művészek képei azonban ennél többet
nyújtanak. A fotókkal és a szöveges felületekkel a résztvevők önreprezentációra
kaptak teret, kommunikációjuk kimerül ugyan a "hát így élünk mi" ragozásában,
mégis fontos, hogy a fotóalapú szociográfia kitaposott útja ma sem járatlan és
láthatóvá teszi az ún. "kisembereket", akik egy-egy országot cipelnek a
vállukon.