Artportal.hu

Jovián, akinek pályája az állóvíz utáni „újrakezdés” időszakában indult, a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán sajátította el mindazt a technikai, mesterségbeli tudást, ami megalapozta a klasszikus művészeti hagyomány elemeit felhasználó, a neoeklekticizmuson és a szürnaturalizmuson már indulásakor is túlmutató, expresszív-transzcendentális művészetét. Tematikai és technikai sokféleség jellemzi munkásságát, szubjektív hangvételű, amorf alakzatokat felvonultató, absztrakt vagy naturalisztikus, újabban hiperrealista vonásokkal rendelkező alkotásai mégis félreismerhetetlenül magukon hordják az alkotó kézjegyét. Jovián folyamatosan alakítja és bővíti mély filozofikus tartalmakkal rendelkező magánmitológiai rendszerét, amely organikus formajegyekkel, egzaltált felületkezeléssel párosulva hozza létre a Jovián művekre jellemző sajátságos, egyéni stílusjegyeket.

Jovián első számú „rögeszméje” a megszállottság. A műtermi munka számára szüntelen teremtés, a szó legnemesebb értelmében, a teremtés ezen egzakt formája pedig valamiféle, a jövőbe torkolló és általános érvényűvé váló, a múltban gyökerező, jelenből vizsgált emlékezet-folyamat, a művész gondolkodásmódjának, személyisége jellemző vonásainak, értékrendjének beolvasztása a kulturális emlékezet jól körvonalazódó, ám felejteni látszó rendszerébe. Egy Jovián-alkotás tehát figyelemfelkeltés, és átvitt értelemben utódnemzés, a meddővé váló társadalom, környezet, természet filozófiai, mitológiai rendszerének újrateremtése, vagy rekonstrukciója.

„A festészet a saját életemről szól – mondta Jovián –, meg arról a kényszerről, hogy festeni kell. Istenigazából mindegy, hogy mit, csak festeni. Például tájat – mint a régiek – (a lélek vidékeit… ?), amely az emlékezet barázdáiból testesül képpé.”

Jovián az informel egyik legjelentősebb képviselője, Antoni Tàpies, és a hiperrealista Lakner László képi világától eltávolodva festi új sorozatait. Erdő- képei mellett (újabb) rög-eszmerendszert alkot, időben és térben kompatibilisnek tűnő tájakat, a korábbi, vastagon felhordott festékréteg helyett vékony textúrákat hoz létre. Sötét, de jó néhány korábbi munkájához képest világosodó tónusú alkotásai a valóság egyes, önkényesen vagy véletlenül kiválasztott szeleteit nagyítják a végtelenségig, hogy a látogatók fölé tornyosuló göröngyök és rögök, átlényegülés során elrejtsék a körülvevő külvilágot, előhívva a belső tájakra, lélekmezőkre való koncentrálás képességét. Jovián ily módon olyan gesztusra készteti kritikusait, hogy sajátos módon emlékezzenek, emlékezzenek a mulandóságra és tartsanak önvizsgálatot. Az emlékezetet nem hagyományos eszközökkel irányítja a közelgő vég felé, a transzformálás pillanatában Jovián indirekt módon követel bűnbánatot, nem akar rettegést ébreszteni képeinek szemlélőiben, mint a reneszánsz festők, a festményeiken olvasható, látványos „memento mori” felirat segítségével. 

Jovián tájai a magány szférái, a pusztulásé, sóval behintett szikkadt földek, éles, kemény kövekkel beterített, élőlény-mentes övezetek, a képfelület olykor képlékeny masszává dagadó, élettelen csiszolatok sivár egyvelegének káosza. Az elemi ponthálóval tagolt festményeken, a fiktív-valóság tájain, minden irány, napszak és helyzet viszonylagos, alakítható. Ezek a tájak idegen bolygókra, földalatti világokra hasonlítanak, előre vetítik a Föld pusztulásának képzetét, a „semmi” által generált, megfoghatatlan szorongás táptalan talajai.

A domb, A part, a Fent és lent, A vörös Maremma fotó alapú „pusztuló ösztöntájakat” sejtetnek, de bevetésre váró szántóföldek is lehetnek akár – egy science fiction novellához hasonlóan –, tele baljóslatú elemekkel.

A szántás, a Nagy rögök, a Maremma I-IV. és a Rög-tanulmányok Kadmosz legendáját idézik, a nemes küldetést teljesítő férfiét, aki Európát keresve elindul az ismeretlen úton, hogy teremtsen, hogy megalapítsa Théba városát. Kadmosz, Pallasz Athéné által megsokszorozott erejének segítségével, legyőzi a forrást őrző, félelmetes, kegyetlen sárkányt, és megtalálja a letelepedéshez „legmegfelelőbbnek” gondolt helyet, az egyén helyét a világban, mégis harcias óriásokat teremt. Az általa elvetett sárkányfog-veteményből egymást gyilkoló katonák születnek. Az erős és kegyetlen sarjak, társaikat legyilkolva, a spártai társadalom vezetőivé válnak, a rideg, meg-rögzött világban ugyanis a legérzéketlenebb zsarnokok uralkodnak, élhetnek.

Ahogyan Kadmoszt, talán Joviánt is a balsors kísérti, kegyetlen víziók elől menekül, „idő feletti töltettel, rejtélyes erővel bíró” tájakon, ahogyan Juraj Meliš szobrászművész, a Pozsonyi Egyetem professzora jellemezte a Jovián-szférát, a kiállítás megnyitóbeszédében. Meliš professzor ironikusan hozzátette, hogy az ilyen kopár, baljóslatú, olykor képlékenynek tűnő tájakért „nem fognak egymással küzdeni az utazási irodák”.