Artportal.hu

A Szépművészeti bővítéseit jegyző Karácsony Tamás a széles lépcsősor megbontását nem érzi „karakteres, kemény, vagy avantgárd gesztusnak”. És nem is az, elég ha megnézzük a világsztár Daniel Libeskind könyörtelen, dekonstruktív múzeumépületeit, amik nem lépcsőket fűrészelnek ketté, hanem birodalmi csatahajóként tornyosulnak komplett városrészek fölé. Karácsony – ehhez képest – óvatos volt. Gyilkos kortársi tett az lett volna, ha mondjuk acélhálós rózsaszín üvegbuborékot fújt volna a múzeum elé vagy füvesített dombot hordatott volna az egyik szárnyra. Egy kőborítású, enyhén csavart kőkubus, pár járdába metszett felülvilágító és a lépcsősor kivágott harmada igazán mértéktartó a kortárs urbanisztikához mérten, ami, ha a befektető úgy kívánja, komplett művárosokat emel eldózerolt kerültek fölé. Szerencsére Haussmann báró pusztító–újraépítő szelleme már csak a szlömösödő lakókerületekben munkál (lásd Corvin-Szigony projekt), a legtöbb mai építész (ez bizony posztmodern örökség!) értő szeretettel viszonyul a klasszikus architektúrákhoz. Beleértve természetesen Karácsony Tamást is.

Az építészek a kilencvenes évek óta (egészen pontosan Gehry 1997-es bilbaói munkája óta) az önkifejezés, az egó és a világhír vonzó szobrászi nyersanyagaként értelmezik a múzeumtömeget. Ebből fakad Libeskind csillogó űrhajója, Zaha Hadid futurisztikus, élő organizmusa és a Herzog & de Meuron iroda napfénytetős dzsungele. Ehhez a sztárépítészekkel és múzeumboommal megspékelt heroikus voluntarizmushoz képest a budapesti Szépművészeti Múzeum kiegészítése diszkrét csipke. Finom modern designdekoráció a megőrzött fenséges architektúrán. Párhuzamai a közeli Bécsbe vezetnek, a felújított Albertina bejárata fölé húzott, 64 méteres titán előtetőhöz. Építészszemmel nézve mindkettő elegáns jelhagyás – csak az örökségvédők számára barbár rombolás.

A Louvre példája is régi történet: Ieoh Ming Pei a nyolcvanas években telepített üvegpiramist a Napóleon-udvar kövezetébe, óriási botrányt kavarva. Azóta eltelt negyed évszázad, a kortárs építészek kialakítottak egy modus vivendit a modern architektúrák és a klasszikus városmagok között. Amiben az örökségvédőknek is komoly szerepük volt, hiszen sikerült kiharcolniuk kedvenceik érinthetetlenségét. (Ebben persze kezükre játszott a korszellem, például a historizmus újrafelfedezése, ami leállította a nemzetközi modern építészet városszövet pusztító, irgalom nélküli terjeszkedését.) A Szépművészeti kapcsán kicsit lassan, de a hagyományóvók is eszméltek. „Teljességgel elfogadhatatlan – dörögte Ráday Mihály a minap –, hogy a látogató a főkapuhoz vezető díszlépcsős útba vágott 'pincelejáraton' ereszkedjék le a mélybe, hogy onnan jusson majd föl a múzeumba, míg a díszkapu (bizonyos rendezvények kivételével) csak bezárt, reprezentatív látvány marad. Nincs akadálya annak, hogy új bejáratot is építsenek a Szépművészeti Múzeum számára, de ne a főhomlokzat kárára! Van hely az oldalhomlokzat mellett és hátul elég!” Kétségkívül igaza van az elhivatott városvédőnek: a szikáran fenséges klasszicista homlokzat a „lék” miatt fel fog borulni, kissé megbillen. (Bár nyilván ez volt a cél.) Azt is tudjuk, hogy külföldön inkább a kiszuperált romokra engedik rá a kortárs építészeket, nem pedig a fennállásuk óta töretlenül múzeumként üzemelő intézményekre. Ráadásul – ezt már Sisa József teszi hozzá – a Szépművészeti lezárt mostani kapuja miatt a portikusz is elveszíti eredeti architekturális értelmét, miközben az utcasarokra kitennének egy plusz bejáratot, egy „tíz méter magas, oda nem illő betonépítményt”. Mi lesz a jó száz éves, páratlanul egységes historizáló Hősök teréből, Schickedanz és Herzog millenniumi géniuszából?

Tudjuk persze: a tér sosem volt "egységes", a historizáló építészmesterek ugyanolyan keservesen megküzdöttek koruk hivatalaival, mint a maiak, számtalan tervvariánst letéve az asztalra. Több mint száz éves integritásról sem beszélhetünk: a napsugaras, árkádikus, ligetes klasszicizmus-hangulatot régesrég kinyírta már a Dózsa György úti autópálya. Akár azt is mondhatjuk, hogy az üvegkockából kőkubussá átvedlett új kapuépítmény a gépkocsicsordától óvja majd a múzeum nyugalmát, visszalopva valamit az elillant csendes nagyságból. (És akkor arról még nem is szóltunk, hogy ez a klasszicizmus, nem a hűvösen tökéletes, igazi klasszicizmus, hanem annak a mondén századfordulón született, múltba révedő remake-je. De ezzel semmi bajunk!)

A kérdés, hogy mit akarunk. Kívülről tökéletesen láthatatlanná tenni egy ilyen nagy szabású bővítést mint valami szégyellni való szörnyűséget, több mint kishitűség. A Szépművészeti Múzeum vezetőségében van elég elszántság, törtető erő és lobbikészség ahhoz jelenleg, hogy nagy léptékű változásokat is kicsikarjon a pénzhiányos kultúrpolitikából. Ha törik, ha szakad: az intézmény nyújtózkodni akar! Az építészek, városvédők, muzeológusok, művészettörténészek és a műértő közönség feladata az, hogy –  szakmai és laikus párbeszéd során – megtalálják azt a közös nevezőt, ami a kortárs kreativitás és a hagyományőrzés között 2010-ben a leggyümölcsözőbb. Sarkítva a kérdést: vágjuk-e a lépcsőt és emeljünk-e tornyot, és ha igen, akkor hogyan!? Hogy hol a funkcióváltozásra fittyet hányó, passzív műemléktisztelet határa és hogy milyen teremtő minőségnél érdemes lelkesedni egy karakteres és szükségszerű átépítésért.


Szerkesztőségünk továbbra is várja a szakmai hozzászólásokat a témához az info@artportal.hu email-címre, de rövid véleményüket komment formájában is megoszthatják a többi olvasóval az oldal alján.