Artportal.hu

Az eidyllionok ilyen értelemben ismerhetőek fel Szilágyi Lenke Puszta idill címet viselő, a szerző szerint ’felhőtlen képek felhőkkel’ kifejezéssel jellemezhető fotóin. Ez a komolyan vett képi játék(osság) távol áll attól, hogy eszményítse a fényképein megjelenített tájat, embereket tárgyakat, mégis olyan pillanatokat kap el Wiener Neustadttól kezdve Mezőszemerén, Marosvásárhelyen, Noszvajon, Sepsiszentgyörgyön át Sulináig, amelyek megrendítően idéznek fel valami egészen távollévőnek tűnő együtthangzást, belső tájainkról tekintve azonban mégis elgondolkodtatóan közeli együttérzést. Pillanatfelvételnyi élet-átiratokat látunk fotóin.

Tudjuk, hogy a fénykép (által rögzített) egyfajta látásmódot fejez ki, és nem maga a látás; ha egy felvételt találónak vélünk, akkor elkezd működni bennünk valami, ami közös a fényképet készítővel, ráérzünk – miközben ránézünk a képre – arra a meglévőre, amit eddig talán nem vettünk észre vagy már elfelejtettünk. Szilágyi Lenke ’puszta idilljei’ pontosan mutatják meg ezt az elfelejtett rejtőzködőt. Ahogyan együtt vannak az emberek és a táj, ahogy a helyén van minden és mindenki a neonfénybe burkolt szárazkás fűcsomótól kezdve a vasút menti rideg betonfalon üldögélő fiún és a gyepen kucorgó kutyákon, a esti fénybe burkolt fákon át a réten könyöklő emberekig. Az életet önmagában, magától értetődően elfogadó harmónia sugárzik a fényképezőgép lencséjébe belenéző vagy az objektív által váratlanul  rögzített emberek arckifejezéséből, gesztusaiból: mindenki mindent helyénvalóként él át. Nem látható disszonancia, nincs elégedetlenkedés: az élet élet, élni kell, úgy ahogyan adódik. Ennek az egyszerű bölcsességnek a valódi megélését, a létbe való beágyazottságot mutatják Szilágyi Lenke puszta idilljeinek felvételei. Nem panaszról szólnak, nem nagy tettekre szólítanak, hanem egyszerűen arra döbbentik rá a befogadót, hogy tágítsa ki horizontját másfelé is, valami olyan felé, amely mellett hajlamos lenne elnézni (netalán hajlamos lenne lenézni), kívül tartani saját világán; ez a fényképészi látásmód észrevétlenül vezet rá arra, hogy ne megmosolyogjuk ezt a világot, hanem önmagunkba tekintve (kissé) szégyenlős tiszteletet (is) érezzünk iránta. A képek látásmódja kerül mindenféle nosztalgiát. nem ironizál, nem együtt érez, hanem komolyan veszi a megmutatott világot,  humort és  derűt visz a kis képek megjelenítésébe.

Susan Sontag írja, hogy a modern látásmód fragmentumokban lát, azt érezteti, hogy a valóság határtalan, a tudás végtelen. Ebből következik, hogy minden határt, minden egységesítő elméletet félrevezetőnek, demagógnak, a legjobb esetben is csak esetlegesnek, időlegesnek, és majdnem mindig hamisnak gondol. Szilágyi Lenke fotói  ellene mondanak az ilyen módon értett töredékességnek és minden hamisításnak; éppen ellenkezően: a hitelesség érzékelhető pontossággal és a valóság erejével hatja át a Puszta idill fényképeit. Persze, hogy tudatában vagyunk annak, hogy a kamera közvetít és csupán elérhetést nyújt ahhoz a valósághoz, amit saját magunk konkrétan nem érzékeltünk, de eidyllionjait nézegetve tudjuk azt is, hogy olyan valaki valaki van az objektív mögött, aki felfedez, megmutat és beláthatóvá, otthonossá tesz számunkra egy világot. A képek előtti otthonosság azonban azért érzékelhető, mert a képet rögzítő szem a mi szemünkké képes változtatni a sajátját, és ez a (be)látásmód összes érzékünket képes megmozdítani.

A felhőtlen képeken átúszó felhők emlékeztethetnek bennünket a tibeti felhőlégzés gyakorlatára, amikor a testünkben tartott levegőt minden gondunkkal együtt felnyújtott karjainkkal tartott elképzelt felhőbe fújjuk, amit lassan elúsztat a szél. Valahogy könnyebb lesz minden, ahogyan Szilágyi Lenke kiállításának fotóin végigtekintve is könnyebbnek, egyszerűbbnek, élhetőbbnek látjuk a világot. A mi világunkat (is).

Memoart Galéria - 2009. március 6.-május 19.