Artportal.hu

A szamurájokra, a katonai nemességre, a magasrangúak testőrségére vonatkozó hivatkozás az első császári verseskötetben, a 905-914 között született Kokin Wakashū-ban olvasható először. „A Harcos útja”, a Zen buddhizmus inspirálta Bushidō írott szabályait minden körülmények között követő szamurájok a harcot művészetnek tekintették. Nem csak az ellenfél megölése volt fontos számukra, hanem az aktus esztétikai minősége is. Hasonló fontosságot tulajdonítottak fegyvereik és vértezetük szépségének. Úgy vélték, hogy a kardjaiknak, íjjaiknak, nyílvesszőiknek, sisakjaiknak, mellvértjeiknek lelkük van. A fegyvereket és vértezeteket készítő mestereket isteni képességekkel megáldott, szent művészekként tisztelték. 

Fegyvereiket, vértjeiket a szamurájoknak maguknak kellett megvásárolniuk, vagy apjuktól örökölték őket. Cserébe nem fizettek adót. A harci szerszámok készítése szertartás volt, a munka minden fázisát, minden mozdulatát gondosan megkomponálta a mester. Az értékesebb japán kardok (nihontō) készítése akár évekig is eltarthatott. Az évszázadok során a kardkovácsok különleges technikákat dolgoztak ki. A 14. században élt Masamune kardkovács által kifejlesztett, a legélesebb, legnehezebben eltörhető kardokat eredményező módszer általánosan elfogadottá vált. A penge készítéséhez kétféle acélt használtak. A kard éle kemény, sok szenet tartalmazó, borotvaélesre köszörülhető, törékeny acélból (tamahagane), a penge magját és hátsó részét puhább, kevesebb szenet tartalmazó, ütésálló acélból (shingane) készítették. Harc közben kerülték, hogy a kardok éle ütközzön, mert az a pengék csorbulását eredményezte volna. Inkább tánc-szerű, elhajló mozdulatokkal harcoltak, vayg a kardcsapásokat kardjuk puhább, nehezebben csorbuló, hátsó részével védték ki. A kemény acélt faszénnel keverve hevítve, fekete vulkáni homokból (satetsu) készítették, a puhább acélt vasércből. A kétféle keménységű acélt többszörös hajtogatással és izzó állapotban történő kalapácsos hegesztéssel illesztették össze, s egymástól eltérő módszerekkel edzették. Az ideális vágást a penge enyhe íve tette lehetővé. A pengét hosszú ideig tartó munkával, különböző finomságú kövekkel tükörsímára csiszolták, ami minimálisra csökkentette a légellenállást. A pengét néha csipkeszerű mintázattal díszítették, amelynek vonalai olyan finomak, hogy csak nagyítólencsével lehet őket tanulmányozni. Máskor meghagyták az egymással ötvözött acélrétegek edzések során kialakult, természetes mintázatát. Külön szakember készítette a kardok kézvédőjét, markolatát és hüvelyét. A kardoknak nevet adtak, és a kardkészítő mester is ellátta őket kézjegyével. Kegytárgyakat megillető tisztelettel bántak velük. Hasonló gonddal készültek a szamurájok íjjai, nyilai, vértjei, és egyébb harceszközei is.

A szamuráj kétféle méretű kardot, a hosszabb katanát és a rövidebb wakizashit használt, amelyek együttesét daishō-nak (kicsi és nagy) hívták. A kardok mellett, gyakran a rövidebb kard hüvelyében hordtak egy rövidebb pengéjű kést (tanto) is. A rituális öngyilkosságokhoz (seppuku) a tantót, vagy a wakizashit használták, a hasfelmetszést követően az öngyilkos szamuráj asszisztense a katanával vágta le a haldokló fejét. A legyőzött, vagy más okból megszégyenült szamuráj számára a szabályosan végrehajtott ön-kibelezés jelentette a legédesebb bosszút. A szamurájok fiúgyermekei (bushi) születésükkor egy ceremónia (mamori-gatana) során kapták meg első, jelképes kardjukat. Tizenhároméves korukban egy másik ceremónia (genpuku) során kapták meg első valódi kardjukat és vértjüket, s ezzel maguk is szamurájok lettek. Addigra már az ifjú harcos lelkébe íródott az ősi törvény: a szamuráj számára a legnagyobb dicsőség, ha életét adhatja uráért. „Megbánnivaló az a pillanat, amikor valaki engedi halála lehetőségét elmúlni”, írta a 14. században Shiba Yoshimasa hadúr. „Akármilyen megalázó módon bánik ura a harcossal, az nem érezhet haragot iránta”, szögezte le egy évszázaddal később Takeda Nobushige. „A bushido (szamuráj) őrült módjára vágyik a halál után. Az ilyen embert ötvennél is többen sem győzhetik le”, mondta a Koreában is harcolt Nabeshima Naoshige, a 16. század végén. A második világháború öngyilkos kamikáze harcosaiban a régi korok szamurájainak szellemisége született újjá. Hasonlóképpen a magukat halálra dolgozó, minden más nemzet fiainál, leányainál szorgalmasabb, lelkiismeretesebb, pontosabb mai japánok is az ő példájukat követik. A szamuráj sohasem vált meg kardjától, éjszaka a párnája alatt tartotta. Békeidőben a szamurájok ugyanolyan módon múlatták az időt, mint az arisztokraták. Kalligráfiákat festettek, verseket írtak, zenét komponáltak. Ahogy az antik görög harcosok körében, úgy a szamurájoknál is elfogadott volt a homo- vagy biszexualitás. Idősebb harcosok fiatalabbakat vettek a szárnyuk alá, akiket a harcművészet mellett a férfiszerelem kifinomult művészetére is oktattak.

A New York-i Metropolitan Museum of Art Art of the Samurai: Japanese Arms and Armor, 1156–1868 című kiállítása egyszerre mutatja be a japán harci szerszámok pompáját és funkcionális minimalizmusát. A kiállított 214 tárgy többsége japán múzeumokból származik, a japán kulturális örökség legféltettebb kincseinek számít. A vértek és ruhaneműk egy részének sérülékenysége miatt egyszerre csak 60 műtárgy látható, a 2010. január 10-ig megtekinthető, rendkívül népszerű kiállítást periodikusan újrarendezik. Aki arra kíváncsi, hogy honnan származik a Csillagok Háborúja Darth Vaderének fekete sisakja és maszkja, az ezen a kiállításon megkapja a választ, miközben fogalmat alkothat a hagyományos japán esztétika és etika komplex szélsőségeiről is.