Artportal.hu

Jeff Koons pop művész. A pop art az 1950-es években indult Amerikában, az elit és tömegkultúra határait elmosó szellemi evolúció második világháború utáni, következő állomásaként. Amerikában viszonylag gyorsan elfogadták az új irányzatot, a múltban ragadt európai gondolkodás még mostanra sem tudta igazán megemészteni. Olyan jellemzőket kérnek számon a pop művészettől – például rembrandti értelemben vett mélység, vermeeri kifinomultság, Matisse-i érzékenység – , amelyek céljából fakadóan nem sajátjai. Mint az absztrakt művészet esetében, a pop art művekkel kapcsolatban is olvashatunk olyan populista felhördüléseket a magyar nyomtatott és elektronikus sajtóban, mint hogy „Ezt a szomszédék Pistikéje jobban meg tudta volna csinálni!” A világ művészeti evolúciójától csaknem fél évszázadig elzárt Magyarország műkritikusainak és befogadó közönségének különösen sok tanulni valója van e téren. A napokban egy magyar internetes portál műkritikussá avanzsált sellője ujjongott azon, hogy szerinte Andy Warhol dilettáns volt, s ő büszke egyrészt arra, hogy ügyesen nem fizetett 600 forintot a Warhol filmek megtekintéséért, másrészt hogy ő bizony nem hajlandó tanulmányozni Warhol munkásságát. A cikk megjelenése után beindult virtuális vitában meglepően sokan csatlakoztak a vidám, pörgősen tudatlan sellő nézőpontjához, követelve az alanyi jogot az ismeretek nélkül történő véleménynyilvánításra és a bornírt, agresszív ostobaságra. Annyi mindent cenzúráznak, betiltanak manapság. A hülyeséget miért nem?

Claes Oldenburg és 2009 januárjában elhunyt felesége, kollaborátora Coosje van Bruggen a pop art legnagyobbjai közé tartoznak. Most két kiállítást is rendezett műveik bemutatására a New York-i Whitney Museum of American Art. Aki kíváncsi Jeff Koons szellemi felmenőire, feltétlenül tekintse meg Oldenburg Ice Bag – Scale C (Jégzacskó – Lépték C) című kinetikus szobrát a Claes Oldenburg: Early Sculpture, Drawings, and Happenings on Films című bemutatón. A Jégzacskó a klasszikus másnaposság elleni eszköz hatalmasra felnagyított, műgyantával bevont nylon szövetből készült mása, amelyet a belsejében elhelyezett ventillátorok fújnak fel időnként, hogy aztán hipnotikusan csavarodva roskadjon össze ismét, szimbolikusan csillapítva a művészeti világ krónikus, kollektív másnaposságát. A mű eredetileg az 1970-es Világkiállítás amerikai pavilonjának Művészet és technológia című programjához készült, azóta ritkán lehetett látni.

A fiatal Oldenburg Warhol és más pop művészek ellenében szerette művészetét nyersen feltálalni. Inkább felnagyított, gusztustalan vacsoramaradékokat állított ki, mint leveskonzerveket. A kézművességet preferálta a tömeggyártás helyett, a kevéssé ismert termékeket a neves márkákkal szemben. Műanyagból készült, felnagyított ételszobrai – Giant BLT (Gigászi bacon, saláta és paradicsom szendvics), French Fies and Ketchup (Sült krumpli és ketchup) – óriási méreteik ellenére étvágygerjesztőnek látszanak. Más szobrai, mint például az 1966-ban készült Soft Toilet (Puha WC kagyló) és az 1967-es Giant Fagends (Gigászi csikkek) című, hatalmas hamutartó a művész szubsztanciák testi és művészeti feldolgozása iránti érdeklődésére emlékeztetnek. Oldenburg humora is más volt, mint a többi pop művészé, ezt számos poszt-freudiánus fallikus szimbóluma – óriásira felnagyított ajakrúzs, cigarettacsikkek, tűzcsap – is mutatja, amelyek Warhol puha, meleg campjével szemben agresszív heteroszexualitást sugároznak. A kiállítás egyik csúcspontja a válogatás Oldenburg látványos, ugyanakkor céltudatos, emlékművekre vonatkozó javaslatait ábrázoló rajzaiból. A javaslatok legtöbbje, mint például a Javaslat egy tűzcsap formájú felhőkarcoló építésére – 1968-ból származik, a kor társadalmi és politikai zűrzavarához kapcsolódik. Más javaslatai, mint az építészi precizitással megrajzolt Cigarettásdoboz formájú múzeumépület terve, időtlenül provokatívak.

A kiállítás különlegességeit az Oldenburgot és happeningjeit bemutató, nemrég restaurált filmek jelentik. A 17 filmet Stan VanDerBeek, Al Kouzel és más művészek készítették. A Fotodeath (Fotóhalál) című filmben Oldenburg Buster Keaton szerű figurája pörge kalapot visel. Az  Injun (Indián) című filmben a művész fűrészporos köpönyeget viselve botladozik. Érdekesek, művészettörténeti szempontból fontosak a filmekben feltűnő mellékszereplők: az egykori New York-i kultúrcár, a beszélő nevű Henry Geldzahler (Pénztáros Henrik); az első happenerek egyike, Lucas Samaras; a művészetének fókuszába a testet, szexualitást és nemet állító Carolee Schneemann, és mások. A filmeken bemutatott akciók nehezen kivehetők, még nehezebben értelmezhetők. A szereplők dulakodnak, birkóznak egymással és különböző tárgyakkal, általában jó nagy rendetlenséget csinálva.

A feleségével közösen készített zeneszerszámok bemutatója, Claes Oldenburg and Coosje van Bruggen: The Music Room, tulajdonképpen kiállítás a kiállításban. Az 1990-es évek elején Oldenburg és felesége házat vásároltak Franciaországban, ahol a párizsi metró zenészei és a Loire völgyi villák szalonjai által inspirálva zeneszerszám-szobor sorozatot készítettek. A műgyantával bevont vászonból formált Soft Viola (Puha viola) csodálatosan esetlen szenzualitást sugároz. Más hangszerek szobrai, mint például a szétszedett vadászkürt, fenyegetőeknek látszanak, mintha Hieronymus Bosch festményeiről materializálódtak volna. A zene, szerelem és erkölcs közötti kapcsolatot a pár 2000-ben készített Resonance, after V. J. című kukkolódoboz installációja teszi nyilvánvalóvá. A Vermeer hapsichordon játszó fiatal nőt ábrázoló festményeit újraértelmező művet a londoni National Gallery felkérésére készítették. A Vermeer festmények éles vonalait és precíz perspektíváját az Oldenburg házaspár feloldotta, összezavarta, de az eredeti művek ékszeres doboz jellege az ő átértelmezésükben is megmaradt. Nem könnyű elhinni, hogy a Zeneszoba konzervatív szobrait kollaborátorával ugyanaz a provokatív pop művész készítette, akinek műveit a többi kiállító helyiségben láthatjuk. Ez a látszólagos skizofrénia arra figyelmeztet bennünket, hogy mint minden nagy művész, Oldenburg is összetett, szerteágazó érdeklődésű személyiség, akinek a munkásságát nem lehet egyetlen skatulyába gyömöszölni.