Artportal.hu

Barbár országokban zabálnak, kifinomult civilizációk magasfokú konyhaművészeteket fejlesztettek ki.  Az ételek hosszú ideje szolgálnak témául a művészeknek. Megszámlálhatatlan étel-csendélet született az elmúlt évezredekben. A művészek festményeken, rajzokon, nyomatokon, fényképeken, szobrokban örökítettek meg gyümölcsöket, péktermékeket, főzésre, sütésre váró halakat, rákokat, kagylókat, csigákat, melegvérű állatok tetemeit, főzött, sütött húsokat, sokszor kelyhekbe, poharakba töltött, vagy kancsóban, palackokban várakozó italok társaságában. Az 1960-as években, a Fluxus egyik ágaként indult az Eat Art (Egyél művészetet) művészeti mozgalom, amelynek tagjai ehető műalkotásokat készítettek. 1978-ban, Párizsban, egy Eat Art művésznő vendégeként kerültem kapcsolatba a mozgalommal. Vendéglátóm cukorból készített műalkotásokat, tájak, épületek makettjeit, klasszikus szobrok ehető, édes reprodukcióit. Négy macskája társaságában hónapokig laktam cukortól ragadós, macskaszőrrel borított műtermében. Ha vendéglátóm néhány napra elutazott, hazatérve kockacukrokból kirakott nyilakra találtam a padlón, amelyek a hűtőszekrényhez vezettek. A hűtőszekrényben cukormázas torták vártak. Pénzem nem lévén ezeket ettem, amíg vendéglátóm haza nem ért és nem kérhettem tőle kölcsön néhány frankot, amiből sós ételeket vásárolhattam. Ha nem sikerült volna másik lakást találnom, valószínűleg cukor túladagolásban halok meg, s akkor ki írná most az artportálnak ezeket a példaértékű amerikai tudósításokat?

A New York-i Whitney Múzeumot ételszag lengi át mostanában. Az ételszag nem a múzeum éttermének konyhájából szivárog, hanem Corin Hewitt: Seed Art című installációjából, és fontos része a művészi koncepciónak. A kiállítás receptjének alkotóelemei a performansz, fényképészet, szobrászat és főzés. A művész hetente három napot a galériában, egy speciálisan kialakított, laboratóriumra, konyhára és műteremre egyaránt hasonlító, zárt térben tölt, tevékenységét az építmény sarkaiba vágott nyílásokon keresztül lehet megfigyelni. Ezeken a nyílásokon szivárog, pontosabban ömlik át a múzeumot beborító ételszag. A művész szinte folyamatosan süt-főz odabenn. Az alapanyagokat a galéria padlója alatt kialakított pincében tartja. Itt helyezte el az ugyancsak erős illatokat árasztó komposztáló berendezést is, ahol konyhai hulladékát rothasztja. Az elkészült ételekből Hewitt úr műveket alkot: szoborcsendéletekké rendezi, majd lefényképezi őket. A digitális fényképeket kinyomtatja, s azokat a képeket, amelyek elnyerik tetszését, kiállítja a galéria falán. A rossznak ítélt képek széttépve a komposztáló berendezés tartályába kerülnek, hogy ott rothadjanak együtt a növényi maradékokkal, zsíros húscafatokkal, szőrökkel, bőrökkel, pikkelyekkel, csontokkal.

Corin Hewitt művészete szervesen kapcsolódik az Eat Art immár fél évszázados hagyományaihoz. Gordon Matta-Clark Food című, az 1970-es években életre hívott étterem projektjét, a torontói Gordon W. 1982-ben indult Om Taka Taka Food Distribution című akció sorozatát, Rirkkrit Tiravanija 1990-es évek beli étel-kiállításait, és Susan Cianciolo 2001-es, az Alleged Galériában rendezett Run Restaurant című kiállítását éppen úgy az eszünkbe juttatja, mint a korai feminista művészetet, például a Womanhouse 1972-es Nurturant Kitchen-ét, vagy Martha Rosler 1975-ös, A konyha szemiotikája című videoművét. Corin Hewitt ehető művészete a távolkeleti művészi ételelrendezési hagyományokhoz ugyanúgy kapcsolódik, mint az ételimádat amerikai megjelenési formáihoz, a megyei vásárokon kiállított, sajtból faragott életnagyságú tehenekhez, zsírból formált disznókhoz, vajból készített motorkerékpárokhoz, vagy a New York-i Columbus Day parádékon rendszeresen vitorlázó, életnagyságú, pizza tésztából és spenótos lasagna-ból épített spanyol gályákhoz. A Whitney Múzeumban rendezett kiállítás katarzisát a kellemes ételszagok indukálta éhségérzet és a komposztáló tartályból áradó bűz következtében kialakuló hányinger egyszerre jelentkező ambivalenciája jelenti. Az biztos, hogy ez a kiállítás minden látogatójára hatással van. Nem az intellektusunkkal, nem is az érzékeinkkel, hanem legérzékenyebb, legtöbbet használt szervünkkel, a gyomrunkkal kommunikál, nagyon eredményesen.