Artportal

Először a divat kezdett látványosan ismétlődni, ahogy nemcsak a profi, nagynevű divattervezők kezdtek visszanyúlni a régebbi korok viseleteihez ötletekért, hanem az utcai divat nem hivatásos úttörői is. Erre 1985 forró nyarán, New Yorkban döbbentem rá, amikor művészeti tanácsadóként dolgoztam a feltörő rock zenekarokat fényképező, azóta híressé vált fotóművész, Ray Charles White mellett. Minda Bikman írónő, a The Newyorker munkatársa és televíziós szappanoperák írója Houston Street-i loftjában, a Fagots nevű, 18–19 éves Seattle-i fiatalokból álló zenekar promóciós csoportképeit készítettük éppen, és a korai hippiknek öltözött zenészek arra kértek, hogy az 1960-as évek elejének stílusában állítsam be őket. Addig a magukra valamit is adó bandák mindig újszerű beállításokat követeltek, s felháborodottan tiltakoztak, ha az általam összehozott csoportkép-kompozíció akár csak valamelyik részletében is emlékeztetett korábbi zenekarok képeire. Az 1980-as években jelent meg a mindmáig tartó retro-feeling a divatban és a művészetekben. A korai hippi korszak stílusjegyei után feltűntek az azt követő glam-korszak fő jellemzői is, például a magasított talpú cipők (platform shoes), amelyek aztán az 1990-es évek végén jelentek meg újra (pata cipők) az utcákon és a divatbemutatók kifutóin. Az 1980-as évek elején kezdett virágozni a Duchamp előtti izmusokat újrahasznosító új festészet, amelyben voltaképpen semmi új nem volt, még a hanyag, nemtörődöm kivitelezést is a punk korszak képzőművészetéből kölcsönözték. A régebbi korok akkor aktuális, ma csupán esetlegesen kiválasztott idézeteknek minősíthető ideáinak bővített újratermelése még ma is folytatódik, olyannyira, hogy a kortárs művészek legtöbbje már idézeteket idéz. Egyedül a modernizmus végének radikalizmusát, a „Légy tilos!”, „Légy veszélyes!” 1970-es évek végén uralkodó principiumait nem merik megidézni. Ma nincsenek önmagukat autóra szögeltető, forgalmas autópályára éjszaka kifekvő, tenyerüket átlövető Chris Burdenek, öncsonkító Bécsi Akcionisták, vagy, hogy magyar példát említsünk, mennyezetre hátracsavart kezeiknél fogva felfüggesztett, önmaguk alatt magnéziumot robbantató Hajas Tiborok. A kortárs művek létrehozásához nem kell fanatizmus és bátorság, elég az ötletesség, éberség, okosság, és persze a közönség igényeinek maradéktalan kielégítésére irányuló, szenvedélyes vágy. A művészek már nem érzik szükségét, hogy hitelességüket önveszélyes, a rezsimet – a politikait és művészetit egyaránt – fenyegető gesztusokkal hitelesítsék, mert a személyes hitelesség a 20. század utolsó harmada óta nem alapkövetelmény a művészet globális piacán.
Mély gondolkodásra vall, hogy a Long Island City-i SculptureCenter kurátorai egy Kafka szöveget választottak a Leopards in the Temple című csoportos kiállítás címéül és mottójául. „Leopárdok törnek be a templomba és isznak a szent merítő edényekben lévő üledékből; ez újra és újra megtörténik; végül érkezésük előre kiszámítható lesz, és a ceremónia részévé válik.” Franz Kafka: Leopárdok a templomban – NL fordítása). A szöveg kiváló metafora a modern művészet ciklusainak szemléltetésére. A modernizmus úttörői, Braque, Picasso, Dalí, Duchamp és társaik, mint ösztönöktől hajtott vadállatok törtek be a magas művészetek funkcióját vesztett, kiüresedett templomába, ahol új szépséget és szabadságot hirdettek és celebráltak. Aztán ez az esemény elkezdett ismétlődni, az egykori forradalmár gesztusok rutinná váltak, és magába olvasztotta őket a rendszer. A dzsungel vad leopárdjaiból idomított háziállatok, doromboló kismacskák lettek, megjelenésük már nem kelt félelmet, riadalmat. A templom papjai már nem elűzni, hanem simogatni akarják őket. Aki nem ismeri a huszadik század első kétharmadának művészetét, talán botrányosnak, felkavarónak talál néhány kiállított művet, de a tájékozottabbak nem tudnak megszabadulni a déja-vu, a „már megvolt” lélekszomorító érzésétől. Kitty Kraus, Latifa Echakhch, Nina Canell, Lucy Skaer, Lothar Baumgarten, Lucas Knipscher, Strauss Bourque-LaFrance, Rachel Harrison, Milton Glase, Larry Fink, Kerstin Brätsch, Adele Röder, Patrick Hill, Nina Hoffmann, Ralph Rucci, João Maria Gusmão és Pedro Paiva művei Carl Andre radikális minimalizmusát, Richard Serra nagyvonalú multikulturális csavarjait, Félix González Torres halálra támadó szimbolizmusát, az olasz Arte Povera hétköznapi csodáit, Brancusi letisztult formáit, Peter Fischli és David Weiss műveinek közvetlenségét idézik, az utóbbiak szellemi határokat tágító ereje nélkül. Mintha nem művészek műveit, hanem egy pályázatíró iskola éltanulóinak korábbi művészek munkásságáról értekező esszéit látnánk képekbe, video-művekbe, szobrokba, objektekbe fordítva. Szemiotikai tökéletességet frissesség helyett. A leopárdok látogatása a templomba a ceremónia részévé vált.