Artportal.hu

A kurátorok minden eszközt bevetettek: van projektor, moziterem, tévéfal, számítógépes monitor, többszöri belépést lehetővé tevő karszalag, süppedős kanapé és fülhallgató (csak a popcorn hiányzik), körítve korabeli újságlapokkal, fotódokumentációval és egy-két kósza kortárs projekttel. A BBS ötven évvel ezelőtt született a fiatal rendezők kísérletezését lehetővé tevő stúdióként. Azóta több száz film készült a műhelyben, vagyis az anyag gigantikus. A hatvanas évektől a rendszerváltásig a szakma legjava fordult meg itt, Szabó Istvántól Bódy Gáborig, az underground minden rendű és rangú figurájával karöltve. A Kádár-rendszer kultúrpolitikájának felülvizsgálatára a Ludwigban futó Amerigo Tot-kiállítás is tett már egy próbát, de a BBS sokkal jobb nyersanyag erre! A végtelen mennyiségű filmet (és a hozzájuk kapcsolódó leírásokat) böngészve egyértelművé válik: a három T sematizáló, a lényeget elfedő, jótékony mítosz. Legalább egy Foucault kéne ahhoz, hogy leírja azt az összetett hatalmi viszonyt, ami a Kádár-rendszer ellenkultúráját mozgásban tartotta. Azt a bonyolult szövedéket, amiben a zabolátlan lázadók, az underground jampecek és az elkötelezett avantgardisták mellett legalább olyan fontos szerepet kaptak a maoista értelmiségiek, a szabados kádergyerekek, a művelt tanácselnökök, a sznob kultúrpolitikusok, a tehetséges karrierbesúgók és a rajongó bölcsészlányok. A BBS a tökéletes példa a bonyolult hatalmi erőstruktúrára, hiszen eleve a népművelési minisztérium támogatásával jött létre (1958-ban), névadója pedig a moszkovita filmesztéta, Balázs Béla. A filmművészet – Lenin nyomán – a szovjet típusú kultúrpolitikában mindig kulcsfontosságú szerepet játszott; a vasfüggönytől keletre gondosan nevelték a hozzáértő szakembereket. A kísérletezést lehetővé tevő stúdió alapjában véve a későbbi nagy rendezők pályakezdő játszótereként üzemelt, ahol a legavantgárdabb darabokat is le lehetett forgatni állami pénzből – gondosan elzárva természetesen a széles közönség elől. A BBS visszaélt a szabadsággal, folyamatosan feszegette a határokat, kényes társadalmi kérdések soráról generált értelmiségi párbeszédet, a cigányság nyomorától kezdve, a bős-nagymarosi vízlépcsőn keresztül, a tiszaeszlári vérvádig. Ráadásul olyan experimentális művek is készültek a stúdióban, mint Hajas Tibor járókelőket megállító „ön-divatbemutatója”, Mauer Dóra szocreál focieposzból mixelt formatanulmánya vagy az Erdély Miklóssal közösen készített kreativitási gyakorlatok. A kiállítás egyik legpikánsabb újdonsága az a filmtekercs, amit Dobai Péter forgatott Halász Péter avantgárd lakásszínházáról. Az eddig többé-kevésbé lappangó felvétel underground dokumentumfilmnek tűnik, pedig valójában – ha hinni lehet a zavaros kísérő szövegnek – a titkosrendőrségnek készített ügynöki jelentés, ami nem véletlen pásztázza hosszasan a szobában összegyűlt alkalmi nézőket. Állítólag a megszólaltatott főszereplőket a képsorok alapján tartóztatta le a rendőrség. Sőt, a BBS egy másik legendás rendezője, Bódy is a filmből merített infókat saját besúgói jelentéséhez! (Ismét tegyük hozzá: már ha igaz!) De ez csak az aczéli kultúrpolitika egyik arca. Ott van még a Leleplezés című opusz, ami egy munkásszobor hetvenes évekbeli kálváriáját követi végig. A történet bizarr: lelkes dombóvári munkások társadalmi munkában kicsinosítják a Láng Gépgyár körzetét, majd szobrot rendelnek egy népi fafaragótól. A saját pénzen felállított, hajlott hátú, mesebeli kovácsmester szúrni kezdi a kultúrpolitika szemét. Hivatalos papír hiányában elszállíttatják, majd a Képzőművészeti Lektorátus hegesztetett a helyére egy olyan munkásszobrot, ami megfelelt a népköztársaság hivatalos esztétikai eszménynek. A történet a marxizmus paródiája, hiszen az alulról jövő kultúrigényt elfojtja a bürokratikus államhatalom. A Lektorátus zsűritagjai feszengve meditálnak a művelődéspolitikában betöltött sajátos szerepükön, a gépgyári munkás viszont pontosan fogalmaz: „Felülről kaptuk. Meg fogjuk szokni.” Ez az Aczél-kor: értelmiségi álarc mögül lassan adagolt méreg, hivatalnokszellem, ami végül mindig elfojtotta a kívülről–belülről jövő modernizmus-vágyat. De a kiállítás persze nemcsak erről szól, hanem az egész korszakról, a neonfeliratos bisztrókról, az első szépségkirálynőről, a zónapörköltről, a töfögő Trabantokról és a csinos szőke nőkről. Dolce vita és értelmiségi szorongás a legvidámabb barakkban.

Műcsarnok
2009. december 16.–2010. február 21.