Artportal.hu

Kovásznai mai értelmezői – jó érzékkel – a divatos és nyugaton is partiképes „hidegháborús” művészet címkével látták el a különutas magyar dandyt. Karakterét nehéz megragadni: jó viszonyt ápolt az Európai Iskola avantgárd túlélőivel, szívvel-lélekkel átélte a világvárosos mázzal leöntött, neonfényes pesti hatvanas éveket, de nem volt begyömöszölhető a szokásos neoavantgárd skatulyába. Szigetszerű mikro-univerzumot vont maga köré, festészetből, filmből, irodalomból, zenéből és filozófiából. Felmenői között találunk református teológust, ő mégis balról próbálta előzni a rendszert, átadta magát az ötvenes évekbeli marxista zsongásnak: lement dolgozni a bányába. Nem képletesen, hanem szó szerint. A tárnákban szembesült az embert megnyomorító pártállami realitással, így inkább visszatért a főiskolára. De ott sem tudott megbarátkozni a későszocreál látványfestészet szürke generálszószával. Bányászportréi nem erőtől duzzadó sztahanovista szuperhősök, hanem gerendákkal és a csákánnyal viaskodó, rajzfilmbe illő karikatúrák.

Majd következtek a műbőrfoteles hatvanas évek és Kovásznai magára talált. Kialakult a – csak később kivirágzó – szétkent olajfestékben kéjesen tapicskoló, szürreális és színgazdag művészi világa. Expresszív energiái, történelmi érzékenysége és elbeszélőkényszere miatt az ember egyből a többé-kevésbé párhuzamos német heftige malereire gondol, bár a hazai újszenzibilitás előfutárát se nehéz benne meglátni. Az előbbitől a vasfüggöny választotta el, az utóbbitól 1983-as halála. A vállalt őskép Picasso, a kései Picasso, a maga villámgyorsan feldobott, gumivégtagú figuráival, hatalmas női melleivel, örök férfi-női szerepmodelljeivel, művészettörténeti parafrázisaival és tarka expresszivitásával.

A stílus megtalálásával egy időben Kovásznait beszippantotta a pesti presszóvilág, a tánczene, a mozi, az ital, a csinos lányok és a vadul cigarettázó értelmiségiek társasága. A szocmodern magyar életérzés egyik leghűségesebb dokumentaristája lett, az olajfestményekből animált mini filmjein felvonul a színtér minden szereplője, a modern nőcskéktől a hosszú sálú, körúti poétáig. Elbűvölte ez a világ, de tudott kívülálló is maradni, a kávézóban nem csak a modern ritmust és a pop artot látta meg, hanem a régi, pesti, urbánus kultúra továbbélését is, Kosztolányi és Krúdy szellemét. „Gyakran például, amikor tánczenét hallgatok, szinte meghatódom a nagyvárosi ürge-lét igénytelenségén, mindennapiságának költészetén. Ilyenkor a mindennapiság szerény életörömét érzem, a lakótelepek, autóbuszok, csemegekereskedések banalitását, védetlenségét és életszeretetét és végezetül – persze, mint kuriózumot még a giccset is szeretem.” – mondta egy helyen. Ezért tudott ironikus, kívülálló (és posztmodern) maradni. Ezek után már nem meglepő a francia forradalomról készített rövidfilmje, ahol a hivatalos történelmi pátosz helyett villóznak a hősök festett arcképei, vegyítve a hatalmas tőgyű Marianne allegóriájával és egy katedrálisok feletti fényjátékkal. És mindebből szinte törvényszerűen bomlott ki a nyolcvanas évek elején, a közeledő halál árnyékában, virgonc, nagy formátumú, mindent akaró festészete.

Magyar Nemzeti Galéria
2010. május 20. – 2010. szeptember 30.