A bejárattal szemben az amerikai popművész Mel Ramos martinis pohárba ültetett meztelen női szobra kínálja magát, egy szintén hatalmasra nagyított olívabogyó társaságában. Az óriás hiperrealista portréival szereplő Chuck Close-t leszámítva alig akad a tengerentúlon is ismert sztár a nagy bécsi kortárs művészeti vásáron, a Viennafairen. A forgatagban egy-két osztrák nagyvad is felbukkan, például az ezüst festékmasszát recés kaparóvassal ívekbe rendező Jacob Gasteiger, vagy a brutális bécsi akcionizmus fogyaszthatóvá szelídített legendái, a véres absztrakt misztériumszínházat vezető, prófétaszakállú Nitsch mester vagy a meztelen testét kínzó Otto Muehl, csinos számítógépes printté felnagyított, hetvenes évekből való fekete-fehér fotójával.
A börze fő célkitűzése a
közép-kelet-európai kortárs piac évenkénti összeterelése,
mutatva jelenlétünket az angolszász túlsúlyú, globális
műkereskedelmi tengerben. A gondosan szűrt galériák nem a csak
otthon futtatott, regionális sztárfestőkkel érkeztek, hanem a
friss, konceptuális és trendérzékeny fiatalokkal, meg a
biennále-kompatibilis, külföldi kortárs művészeti központokban
is kiállító idősebb alkotókkal. Mivel Közép-Kelet-Európa
egymásról mit sem tudó, nemzeti művész-szcénák mozaikjából
áll össze (még a kissé alaposabban számon tartott németek és
lengyelek ellenére is!), a standok között bóklászók ritkán
ütköznek ismerős nevekbe. Vásárcsarnoknyi méretű, ismeretlenül
ismerős műtárgyrengeteg. Erős a konceptuális front: itt pár
egyszínűre festett zománckeret, ott egy kenderkötélre
fellógatott karosszék, amott egy koszos rongyokból
összeragasztgatott emberfigura, egy művésznévsorral kitapétázott
galériabox vagy egy szexturizmussal és orosz maffiózókkal
felturbózott társasjáték. Egy tévén futó animáción békát
fúj kipukkanásig egy kisfiú, a másik képernyőn fejéhez
szorított pisztollyal gyűjt pénzt magának egy spanyol művész, a
bejáratával szemközt egy valódi, fagerendákból épített
magasles kelleti magát, a Knoll Galériánál pedig egy
bútordarabokból összeácsolt szószék.
Klasszikus
olajfestményből is teljes a kínálat, van meditatív absztrakció,
nyers expresszivitás, parasztvakító pop art és virtuóz
hiperrealizmus is. De a táblaképfestészet szokásos árubőségét
visszaszorították a csinos kis keretekbe zárt papírmunkák. A
„works on paper” műfaja, amire magyarul még kifejezés sem
akad: egyedi grafikák, akvarellek, finom kis semmiségek, lírai
szösszenetek. Nincs horror vacui, a filigrán rajzocskák
engedelmesen megülnek a szabadon hagyott fehér felületek mellett.
A „kis semmi–hatás” csökkentése érdekében a papírmunkák
jellemzően dobozszerű, fehér (vagy fekete, esetleg nyírfa)
kerettel vannak ellátva, és geometrikus rendben, tömeghatást
keltve sorakoznak a falakon. Füzetlapból testes objektté válva.
Ideális vásárműfaj: könnyen szállítható, pakolható,
kockázatmentesen olcsó, ráadásul nagyon illik a válság utáni
visszafogott kereskedés légköréhez, a jobb híján konceptuális
aurához.
Ebbe a trendbe illeszkedik a magyar mezőny. A
Viltin Galéria Tibor
Zsolt visszaradírozott, műszaki ízű
rajzaival és Szabó
Klára Petra mini képernyőn animált akvarell
divatfiguráival pontosan ezt képviseli. De az Inda Galéria is
tartja a lépést a trendekkel, Szemző
Zsófia fekete-fehér vízfestményei
segítségével, akárcsak a Kisterem, Szíj
Kamilla piros-fekete ceruzahömpölygésével
vagy az idősebb mester, Körösényi
Tamás papírmasé szobraival. A Ráday Galéria
kísérletibbre vette a figurát, Németh
Hajnal munkavédelmi sisakokkal kombinált
mozgalmi indulójával érkezett, és a Londonban élő Bolygó
Bálint filmre író installációival. Az Acb
Galéria maradt a megszokott anyagnál, Batykó
Róbert elmosott szürke motívumainál és
Jurriaan
Molenaar üres tereket ábrázoló
festményeinél, feldobva Halász
Péter Tamás chipekből emelt
ereklyetartóival. A bécsi és budapesti fiókot is fenntartó Knoll
a hazaiak magabiztosságával pakolta ki régi portékáit, Nemes
Csaba figuratív festményeitől a német
nyelvterületen is jól ismert Birkás
Ákosig.
Messe Wien, Bécs
2010.
május 6–9.