Artportal.hu

Gondosan felépített, színpadias munkáiban az emberléptékű marionett figurák a főszereplők, de sokat köszönhet a monarchikus stílbútorok meghitt hangulatának és Kaffka századeleji groteszk metaforáinak. A Műcsarnok középső teremsorán – többé-kevésbé eltorlaszolva az ajtókat – egy gipszkartonfal húzódik végig. A betolakodó álépítményt precízen kialakított beugrók és kiszögelések tarkítják, elegánsan keretezve Schinwald különböző műfajú, zavarbaejtő alkotásait. Van itt 19. századi, apró kispolgári portré, különböző nevenincs protézisekkel kiegészítve: a szolid hátakt füle mögött drót kanyarodik, az egyik nő arcát eltakarja a ráfestett frufru, a másikén testszínű rátétek éktelenkednek. A néző értetlensége csak fokozódik, mikor meglátja a festmények mellett a különböző régi bútorok szétvagdosott elemeiből készített objektszobrokat, az íves széklábból összeillesztett agancsokat és a ruhásszekrény szépen furnérozott tetejéből leválasztott monolit tömböket. Az átfestett régi vásznakat posztmodern tréfának, a bútorszobrokat ügyes dizájnképzőművészetnek véli elsőre, pedig valójában Schinwald filmjeinek kellékei. A gipszkartonfalba installált összes műtárgy beilleszthető a művész egységes univerzumába, az ortopéd cipőktől kezdve, a gumiemberként tekeredő nőkről készített fotókon keresztül, a faragott lábbal ellátott ősöreg tornászlóig. A professzionális módon leforgatott rövidfilmek stilizált, színpadszerű díszletek között zajlanak. Az esetlenül mozgó színészek vagy éppen az élettelen bábok jelképes gesztusokkal ütköznek össze és válnak szét. Az arab fiú nyakában harisnyás női lábakból varrt sál, a füstöt eregető ősz öregasszony fejét furcsa állvány tartja, az éneklő kisfiúk előtt pedig forgó arcú bábú jár a szűk utcákon. Az utóbbi kisfilm az északi mondákból ismert patkányfogó meséjét gyúrta össze a gyermekek kereszteshadjáratainak történeti valóságával, de a többi videó a férfi és a női sorsról szól, no meg a szerelem múlandóságáról. Fülbemászó, szabadversre emlékeztető monológok kísérik a filmkockákat, ezek egyikében hangzik el a mesterséges gesztusokra utaló „állványozott pózok” metafora, ami érthetővé teszi az arcokra szerelt furcsa kiegészítőket. (Például a szájszegletbe akasztott kampós drótot, ami önkéntelenül is széles mosolyra húzza szét viselője száját. Ugyanilyen beszédes az ölelésből kibontakozva ottfelejtett két művégtag.) Marcus Schinwald munkái kapcsán sok mindent elő lehet rántani a divatos diskurzusok varázscilinderéből, például a freudi hisztériát, a bécsi pszichoanalízist, a testpolitikát, a klónokat ésatöbbi. Pedig Schinwald nem sokat törődik ezekkel, inkább fájdalmasan őszinte, költői monológokat szaval a magával ragadó szenvedélyről és az elmúló szerelem nyomában maradó sajgó hiányról – a császárváros nosztalgikus díszletei között.

Műcsarnok

2009. szeptember 30. – 2009. november 8.