Artportal.hu

A nyugágy mellett szürreális ablakot nyit a tornácoszlopon, a kastélytavon úszó hattyút megsokszorozza, a fák gyökereit vörös indákkal egészíti ki, a falu poros főutcájára egy óriás Rubik-kockát fantáziál, a virágcsokorba pedig belepingál egy-két decens szűrmotívumot. Ironikus posztmodern eljárás: a pusztulásra ítélt (főleg nevenincs, két világháború közti piktoroktól származó) képeket új életre kelti. Nem a Föld ökotudatos megtisztításaként – Elekes inkább a humor és az elmélázás lehetőségét találja meg a halálra ítélt festményekben. A Kogart viszont arra esküdött fel, hogy a kortárs képzőművészet ne jusson hasonló sorsra: Kortárs Művészeti Gyűjteményébe már két éve vásárolja a félmúlt és a jelenkor fontos és kevésbé fontos alkotásait. Mikor a magán alapítású műintézmény előállt a „nemzeti gyűjtemény” ötletével, egyből magára vonta a szűkös minisztériumi büdzsé-torta körül koplaló muzeológusok és kurátorok haragját. De a tiltakozás ellenére az állam odarakja a maga ötvenmillióját a privátszektorból évente érkező százmillió forint mellé. A jó kapcsolatháló győzött – Arts & Business.

A kezdeti zendülés-hangulat lassan elült: a Kovács Gábor által alapított Kogart Ház jogilag élesen elvált a Gyűjteménytől, a zsűribe értő művészettörténészek kerültek, egy éve az első beszámoló kiállításra is sor került, vásárlással, jótékonysági árveréssel és külföldi tanulmányúttal. Az eljárást persze sokan támadják azóta is, de az épülő gyűjteményt nehéz kritizálni. Nem azért, mert olyan tökéletes, hanem mert semmiféle karakterrel nem rendelkezik. (Legalábbis a nemrég megnyílt kiállítás és a 2008-as évjárat alapján.) Együtt látható az elmúlt fél évszázad semmiféle zsinórmértéket vagy algoritmust nem követő, ad hoc kereszt- és hosszmetszete. Kevés logikus válogatásban fér meg egymás mellett Kovách Gergő begipszelt karú, óriási purhab grizzlymedvéje és Altorjai Sándor hetvenes évekből itt felejtett absztrakt monotípiája, Radák Eszter tarkabarka neopop enteriőrje és Szabó Vladimir negyvenéves groteszk zsánere, Gyémánt László fotóemulzióval feldobott blues-fantáziája és Papp Oszkár félévszázados hagyományokat ápoló, kollázs őszikéi. A kiállítás össze-vissza rántja a nézőt a dimenziók között, a piacbarát, trendi kortárs festészet és a Kádár-kori félmodernség, az idős avantgárd nagymesterek és az ismeretlenül is érdemes művészek között. A hazai kortárs színtérre biztos ráfér egy kis vérfrissítés, hogy új ösvények rajzolódjanak ki a szektás progresszió és az erőszakos fiatalítás kényszerpályája körül. De ezt most ne várjuk – a Kogart Kortárs Művészeti Gyűjtemény inkább olyan, mintha egy óvatoskodó, egyet ide, egyet oda kultúrpolitika kényszerű gyümölcse lenne. Mintha egy képzőművészeti szakszervezet állította volta össze a műtárgylistát, nem független művészettörténészekből álló zsűri. Vannak benne – az unalom és a klasszikusok mellett – izgalmas felfedezések és váratlan meglepetések is, szó se róla, például Veres Andor forradalmi toposzokat kiforgató, archaikus pannói, Csorba Simon László dekoratív csorgatás mögé rejtett klasszikus aktjai, Seres László japános absztrakt kalligráfiái vagy Koltai-Dietrich Gábor finom enkausztikája. De a Kogart vegyesfelvágottja sosem fog trendet teremteni és kánont szabni, túl kaotikus és naftalinszagú. Ebből nem lesz turistáknak mutogatható új művészeti múzeum, viszont a Nemzeti Galéria követhetetlenül eklektikus, háború utáni gyűjteményébe remekül be lehet majd olvasztani egyszer. És akkor a közpénzért aggódók is megnyugodhatnak végre.