Artportal.hu

Egy 180 fokos ízlésváltáshoz azért idő kell, jóval a legendás Aranyérmek, ezüstkoszorúk kiállítás után is lehet Benczúrt üres blöffnek nézni, lesajnálni a megalkuvó Munkácsyt, dagályosnak tartani a történelmi pannókat és gyomorforgató giccsnek a szalonzsánereket. A Nemzeti Galéria új kiállítása, a München magyarul ezek ellen a beidegződések ellen dolgozik. Nem erőszakosan, hanem a tudományos finomhangolás eszközeivel. A gondosan csoportosított műtárgyrengetegből kitetszik, hogy a 19. század végi akadémikus művészek változatos és izgalmas programok alapján dolgoztak. Szó sincs itt uralkodói lakájdagályosságról és szemforgató pátoszról. A decens akadémisták néha sokkal jobban megfogták a társadalom drámai pillanatait a francia realista botránypiktoroknál: Baditz Ottó piszkos Angyalcsinálója, Csók István kékre hangszerelt árvái vagy Glatz Oszkár földig görnyedő fahordói fájdalmasan kegyetlennek tűnnek még ma is. A tárlat a neves müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémia magyar kapcsolatait dolgozza fel 1850 és 1914 között, megszórva egy-két külföldi párhuzammal. Mivel a 19. század közepétől fogva a bajor uralkodók által kistafírozott müncheni akadémián gyakorlatilag minden hazai művész megfordult, a kurátoroknak nem volt nehéz dolguk. Nem csak a professzorrá avanzsált Wágner Sándor vagy Liezen-Mayer Sándor tartozik ide, hanem az öntörvényű Szinyei Merse, a franciás szabadiskolát üzemeltető Hollósy Simon és a későbbi Nagybánya apraja-nagyja. És akkor még nem esett szó a historizáló emlékművek királyáról, Zala Györgyről, a külön utas Mednyánszkyról vagy a negédes zsánerek rég elfeledett gavallérjáról, Margitay Tihamérről. Először persze Benczúr nyűgöz le a Vajk megkeresztelésének különböző fázisaival, majd a történeti festészet agyonreprodukált klasszikusai következnek, olyan pikáns érdekességek kíséretében, mint Wágner Sándor kis epizódokból összefűzött arab témájú óriás zsánere. A műfaj-hierarchia alján árválkodó tájképről kevés szó esik (bár a minden impresszionista jegye ellenére is Münchenben készült Majális azért bekerült!), annál több a plein air jellegzetesen helyi problémáiról. Senki sem akart tiszta színekkel pancsolni a bajor domboldalakon, de a zárt enteriőrbe betörő fénynyaláb az 1880-as években megbabonázta a helyi mestereket. A Réti István által később „szembeablakos” problémának nevezett jelenséget feldolgozta szinte mindenki, az esküvői fényképezést festő francia Dagnan-Bouveret-tól kezdve Pataky László látványos Virrasztás-képéig. A kurátorok sorra veszik a korszak hasonló esztétikai divatjait, a személyes hangú vallásosság lenyomataitól kezdve, a Bastien-Lepage hatását tükröző finom naturalizmuson keresztül, a veteményeseket ábrázoló zsánerekig. A századforduló megidézésére szerepel pár dekadens koramodern alkotás, hatalmas allegorikus művek és kicsiny szimbolista vásznak. Hogy teljes legyen a kép, egy külön falat kap a szalonmodor. A kastélyokra kitalált, úgynevezett pétervári módszer szerint egymás hegyén-hátán lógnak a festmények, a fecsegő zsánerképtől az egzotikus rabszolgavásárig. És akárcsak régen – küzdenek a néző kegyeiért. (A mai, szellős képakasztó módszert a legendás impresszionista műkereskedő, Paul Durand-Ruel vezette be kis párizsi galériájában.) A műtárgyhalom a fél épületet megtölti: a karzatot virtuóz portrék lepik el, a csupamárvány földszintet pedig akadémikus grafikai tanulmányok és historizáló szobrok. (Ráadásul olyan erőteljes színű falakkal, amik jól ellensúlyozzák a Munkásmozgalmi Múzeumból származó vörös boltíveket.) Korrekt és látványos anyag, nem túl tolakodó, muzeológusi koncepcióval. 

Magyar Nemzeti Galéria

2009. október 2.–2010. január 10.