Gyanúsan közönségbarát volt, túlságosan vonzotta a laikusokat, túl jól mutatott a dizájnos irodabútorok felett és túl jól illeszkedett a nyomuló retró hullámhoz. Tiszta, egynemű, műanyag színek, vidám párosításban, szemtelen életörömmel. (Mintha ugyanabba a pirosba mártották volna a festők az ecsetjüket, amivel 1969-ben Ettore Sottsass feldobta a legendás Olivetti írógépet.) Pedig nem volt ebben semmi különleges: a posztmodern, mintegy végjátékként felfalta saját gyökereit is, a hatvanas éveket, az amerikai pop arttal és a kiviruló fogyasztói társadalommal együtt. Csak kilúgozta belőle a modernista álmokat, s a műanyag-mennyország helyére a klasszikus olaj-vászon technikát illesztette, utolsó persziflázsként. Soós Nóra képregényszerű, rajzolt körvonalakat nagyított táblakép-méretűvé, akárcsak egykor Roy Lichtenstein. A sziluettek alá festett élénk foltokkal többrétegű, dekoratív szín- és formarendszert hozott létre. Ma is ugyanezt csinálja, csak a frivol piperekészlet, a rúzs és a lakcipő helyét elfoglalták a merész felülnézetből ábrázolt, buborékokat fújó kisgyerekek. Akik minden kedvességük ellenére mégiscsak a szappanbuborékként elillanó világ szimbólumai, akárcsak a 17. századi holland zsánereken szereplő társaik. Ráadásul a művészek maguk is beszállnak a buborékfújásba (a német avantgardista pápát, Beuyst idéző kalapban), és eregetik magukból a színes foltokat, amik Soós Nóránál vizenyős, híg foltokként terülnek szét, Győri Mártonnál viszont macho festékmasszaként rakódnak le. Győri nem bánik óvatosan az anyaggal, rendszerint spaklival keni szét, vaskos, patchworkszerű mintázatot hagyva maga mögött. Gyermeki naiv birodalomba kalauzol el minket, a színes lufikat lóbáló cilinderes porondmester, a meghasadt színű trubadúr és az óriásvirágot locsoló kertész közé. Máskor pedig a negroid korszakában járó ős-Picasso fakad fel belőle: fekete-fehér, primitív bikasziluett fest, tágra nyitott mandulaszemekkel és a múzsája előtt hódoló, ezerszemű művészszörnyet. A tarka-barka neo-pop címke, ami pár évvel ezelőtt olyan jól ráillett több fiatal művészre is, ma mintha elvesztette volna létjogosultságát. Mert nemcsak a retró tűnik el villámgyorsan az életünkből, hanem az ezredforduló utáni expanzív művészeti mező is, ami még Európának ebben a távoli szegeltében is felpezsdítette a festészet vérét. Bárhogy is nézzük, a neo-pop (és több más stílustrend is) kortünet volt, a világpiaci pénzbőség hű tökre, annak a termékeny pillanatnak a lenyomata, amikor a hazai festészet egy ütemben lépett a popkultúrával és a kortárs dizájnnal. Sodró életereje a pénzügyi szféra csúfos bukásával együtt zsugorodik, mint a hetvenes évekbeli, amerikai országúti cirkálók pazar mérete az olajválság beköszöntekor. A neo-pop vivid millenniumi színei és szemtelen magabiztossága is a múlté: Soós Nóra és Győri Márton (még mindig neo-popos) képeit valami finom melankólia és bensőséges hangulat szövi át. A buborékok szétpukkannak – és nehéz megállni, hogy ne mormoljuk magunk elé: minden csak hiúság, szélkergetés.
Friss Galéria
2009. február 5.–2009. március 21.
Győri Márton: Macskás csendélet
">
Győri Márton: Macskás csendélet
