partnereink
Rieder Gábor: Vásznak 2010-ben
2010. 8. 23.
Túl az ezredfordulós festészet-virágkoron, a rezge papírmunkák divatdömpingje közepette, a Viltin Galéria felteszi a kérdést: merre tovább olaj-vászon? Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy összeszedett egy csokorra valót a galéria istállójába tartozó művészek hagyományos technikájú festményei közül. Az esztétikai forradalmak és ellenforradalmak ugyanis jönnek-mennek, de a kanapé feletti űr továbbra is életben tartja a táblakép műfaját. A nyugati lakáskultúrába bele van kódolva a fehér fal kitöltésének szükségszerűsége – amit rosszabb helyeken poszterek oldanak meg, a sznoboknál és az igényeseknél pedig bizony az olajfestmények. Ezen még az aszketikusan funkcionalista modern építészet dekoráció-undora sem változtatott.
Talán ha egyszer megszületik az intelligens digitális fal vagy begyűrűzik hozzánk a mozgó egységekben gondolkodó ázsiai lakáskultúra, akkor eltűnik ez az antropológiai kép-kényszer. Addig viszont lesz igény a festményekre, a művészek pedig elkészítik őket, a kereskedelmi galériák meg – ha már a múzeumi kurátorokat éppen nem érdeklik – gondoskodnak a bemutatásukról. A Viltin Galéria kiállításán (Vásznak) éppen ez történik. A válogatástól nem szakad ránk a mennyezet, nem fordul meg körülöttünk a világ: benne állunk egy több száz éves hagyományfolyamban, amit az aktuális művészek apró effektekkel próbálnak a mához hangolni. A cél a fehér fal intelligenciával, látvánnyal és tradícióval való megtöltése.
Kovács Lehel: Kukoricás, 2006–2007, olaj, vászon, 150×190 cm
A frissen diplomázott Szabó Attila rozoga fazsámolyra dobott lompos rongyát nézve például még azt is elhinnénk, hogy a festő a müncheni akadémián végzett a 19. század végén. Persze a fiatalokról festett keresetlenül egyszerű és őszinte portréi rögtön visszarántanak minket a jelenbe. A Sensaria-körben tevékenykedő Kovács Lehel apró tájképei szintén a múltba repítenek. Konzervatív ecsettel felhordott rétek, virágzó domboldalak, tornyosodó felhők, erdősávok, hófoltok. Mintha Kovács az akvarell-tájképeiről ismert, öreg osztrák Alt-család kezéből vette volna ki az elejtett fonalat – csak ő már fotót is használ előképnek. Horváth Roland se az újdonságokkal tüntet, inkább sejtelmes, pihe-puha ecsetvonásokba burkolózik, csendéletein a nippek, az írógépek és a virágszirmok misztikus jelképpé nemesednek. (A sajtóanyag nem teljesen ok nélkül utal Gulácsyra képei kapcsán.)
Horváth Roland: Otthon két bohóccal, 2010, olaj, vászon, 70×100 cm
Persze a „tradicionalisták” mellett szólnak a kortárs hangok is. Király András magyaros szimbólumokat, huszárokat, székely kaput és búsuló juhászt ábrázol teljesen eltorzított, fotó utáni, szellemképes festményein. Szabó Dorottya kontúr mentén lyuggatott pauszpapíron keresztül csorgatja a színeket a vászonra. Derengő motívumai (arc, fa, farkas, csillár stb.) a durva szövésű alapon puhán terülnek szét. A fiatal művészpáros által teremtett fiktív alkotói brand, „a” Borsos Lőrinc pedig fatáblákra kasírozott médiajelenetekkel állt elő, régi és új típusú vízágyús rohamkocsikkal és Tomcat csíkos kispárnáival.
Bárhogy nézzük, az olaj-vászon hagyománynak nem szakadt vége. Show must go on.
Borsos Lőrinc: Old School, New School, Tomcat kispárnái, 2010, olaj, vászon fatáblán, 3×20×30 cm
Viltin Galéria
2010. július 21. – 2010. szeptember 4.
© Rieder Gábor
Link: Viltin Galéria
Szabó Dorottya: Termés, 2009, olaj, vászon, 130×160 cm
Szabó Attila: Kata, 2010, olaj, vászon, 145×180 cm