2007. 6. 26.
» Fehér László a magyar képzőművészeti élet egyik legdrágább élvonalbeli festője. Sikerült egy szerény nemzetközi karriert is befutnia, az új szenzibilitás hullámának a taréján – úgy, hogy közben mindvégig itthon maradt. Eredményesen szerepelt a Velencei Biennálén, életműkiállítása volt Bécsben, tavaly pedig első magyarként szerepelt a New York-i Sotheby's kortárs árverésén. Hazai reprezentációja se erőtlen, nemrég a Kogart rendezett számára nagy kiállítást, most a Ludwig egy retrospektív tárlatot.
Itt végigkísérhetjük a jó három évtizednyi életmű egymásra épülő állomásait. Fehér a hiperrealizmus kései vonulatába csatlakozott be a hetvenes évek derekán, amikor enyhén elmosódó családi fotográfiákat festett olajjal. Majd portrét készített a csálé fogú, tompa tekintetű fizikai dolgozókról, a munkáshatalom büszke támaszairól és a Kádár-kor arctalan tömegembereiről, amint egy összegyűrt fekete-fehér fotográfián az aluljáró poklát járják. A hetvenes években a hiperrealizmus – szenvtelen dokumentumértéke miatt – sistergős politikai provokációnak számított, mert akárcsak a szociológia a hatalom idilli propaganda-imidzséről rántotta le a leplet. Fehér a szemtelen szocio-realizmusról a nyolcvanas években áthajózott az új festészet intimebb vizeire. A figurák körvonal-rajzokká egyszerűsödtek le, a háttér pedig utat engedett a zabolátlanul felszakadó expresszív lendületnek. De a tematika mindvégig változatlan maradt: személyes töltetű portrék, ortodox zsidó hagyomány és a kissé üres, elidegenedett mégis nosztalgikus tér – ez jellemzi a kilencvenes évektől tartó periódust is. Fehér a rendszerváltás után lassan visszatért a fotószerű realizmushoz: a sziluett-figurák egyre valósághűbbek lettek, a háttér pedig kisimult. A képek domináns színpárokra épülnek, van fekete-fehér, fekete és citromsárga, lazacrózsaszín, pasztellsárga és élénk piros korszak is. (A caravaggieszk gyertyás képek – akárcsak az acél sziluett-szobrok – ezúttal nem szerepelnek a válogatásban.) Fehér könnyűkezű és fáradhatatlan portretista, lélegzetelállító tempóban gyártja napról-napra a fotó után készült arc- és életképeket. A jól megkomponált fotográfia szállítja a „termékeny pillanatot”, amit Fehér enyhén elmosódva óriásira nagyít. De a bársonyos sfumato alatt a tematika ürülni kezdett, a személyes arcképek egyre unottabbak – miközben a professzionalizmus csak növekszik. Ezért Fehér pár éve új téma után nyúlt, a nagyvilági modellek helyét a körtéri hajléktalanok foglalták el: gézbe csavart fejek, égő tekintet, borvirágos orr, kelések és szemölcsök. Kegyetlenül őszinte realizmus. De a lelkiismeret-furdaló társadalmi dokumentumok élét ma – szemben a hetvenes évekkel – tompítja a kontextus: a szociálisan elkötelezett portrékra rávetül a pajeszos kisfiú árnya, amit a New York-i szakemberek 40-60 ezer dollárra becsültek a Sotheby's árverésén. (Igaz, nem kelt el.) Egy már-már európai értelemben elismert hazai sztárfestőnek nehéz a témaválasztás. Pedig odáig eljutni se semmi!
Ludwig Múzeum
2007. június 22. - 2007. szeptember 16.
© Rieder Gábor