Artportal

A Helytörténeti Múzeumban a kettős textil-bemutató szeptember 30-áig tart.

A két nemzedék között nemcsak az alapanyag használatában, hanem a témavilág megválasztásában és a kivitelezési stílusban egyaránt felismerhetőek az eltérések, még a laikus látogató számára is. Sőt, azonos életmű esetében is megfigyelhető bizonyos változás, akár formában és tartalomban, akár a koloritban. A kalotaszegi Zsobokon született Bódis Erzsébet az ötvenes évek végén, kolozsvári diplomázása idején például a székely falusi népélet hétköznapi munkajeleneteit űltette át faliszőnyegekre, a csíki viselet piros-fekete kontrasztokban tartott dekorativitásával. Ezeket az 1957-es alkotásokat színes fotókon idézik a bejárati folyosón, mivel a Játszó gyerekeket és a Szénagyűjtőket azóta is a Marosvásárhelyi Múzeumban őrzik, míg a Faültetők, illetve a Fonó leányok szintén hármas parasztasszonyi figurákra tervezett formaritmusa különféle magángyűjteményekbe került. Eredeti viszont Hunyadi János legendás alakját idéző tempera szőnyegterve, aki az archaizáló kompozíció közepén áll páncélöltözetben, jobbjával kivont kardot emel a magasba, jelt adva a csatára. A középkori falikárpitok modorában, a főhős háromszor akkora, mint a tőle jobbra és balra ütközetbe induló török vagy magyar harcosok. Feje fölött az ősi Corvin-címer hollóval, oroszlánnal, a bordűrökön pedig oszmán félhold és turbán meg magyar vitézi sisak és sor-csillag motívuma váltakozik egymással.

Bármennyire is érzékeny a fényre ez az eljárás, szakértő szerzőjük jól őrízhette őket fél századon át, mert az első teremben a hatvanas évek elejéről származó akvarellek annyira frissek, mintha a nyolcvanas évei közepén járó művészasszony éppen most készítette volna őket a helyszínen és olyan stilizáltak, mintha eleve szőttesek lennének. A legrégebbiek közül egyformán 1962-es datálásúak a Tarka levelek, a Piros bokrok vagy éppen a Mohák. Az utóbbi már régóta kedvencem és apró csillagvirágokkal teleszórt üde zöldjét 1967-ben kivitelezett kész gyapjúszőnyegként is megcsodálhatjuk a szemközti falon. A Késő ősz (1962), a Fenyők (1964) vagy az Almavirágok (1965) vízfestmény vázlatai mellett a Virágos mező egyik-másik florális mustráját a Kakasmandikó (1965–66), valamint az Őszi kikerics (1967) fali textíliáján láthatjuk viszont, külön és felnagyítva. A városi embert ciklámenre emlékeztető, kecsesen lehajtott fejű mezei virágszál került egyébként az elegáns, kétoldalas meghívó egyik felére, a Dunakanyarban az erdélyi havasok tiszta lehelletét és a fenyvesek illatát idézve. A Deltai nádast (1967) viszont a Duna torkolata ihlette a Fekete-tenger partján, ám engem a sárgás-barnás árnyalatokban hullámzó növény-rengeteg, a szárai között megbúvó fehér vízimadarakkal ó-egyiptomi piramisok falfreskóira emlékeztet…

Katona Szabó Erzsébet fél századdal ezelőtt „a kincses városban”, Kolozsvárott látta meg a napvilágot,  és ott szerzett gobelin-oklevelet a hetvenes évek derekán. Pályakezdőként a marosvásárhelyi bőr- és kesztyűgyár tervezőjeként életre szólóan eljegyezhette magát ezzel az alapanyaggal, mert legfrisebb termése is kizárólag erre szorítkozik. Szögletes szeletekből állítja össze kisebb-nagyobb, elvont kompozícióit, amelyeken az absztrakt geometria konstruktivista szigorát a földszínek finom tónusai avagy a kékes-zöldek melegebb árnyalatai oldják jótékonyan. A második teremben a „főszereplő” az Esőáztatta francia kert (2002) bőr kollázsa, szimmetrikus virágágyásainak barokkosan kacskaringózó mustráit mintegy madártávlatból szemléli vagy képzeletbéli kastély ablakából kitekintve, felülnézetből ábrázolja, csipkeszerűen luggatott betétei miatt reflektorral hátulról is megvilágítva. Mellette ennél is korábbi a Levél a tengerről (2001) hasonló technikával, de mély padlizsánlilákkal, míg másik oldalán tavalyi datálású A kert emlékezete, ugyancsak áttört részletekkel gazdagítva. A szemközti falon vízszintes tagolású a Tenger–Sziget–Tenger (2003) a reá olyannyira jelemző dohányszínekkel és türkizekkel, míg ennek függőleges változata A Kert, a Tó „a tenger és a szél szüntelen” (2005) kissé szokatlanul hosszadalmas és lírai címadású példánya, sötétebb palack-árnyalatokkal és szürkéslilákkal kombinálva. A vízalatti világ vibrálásában egy mereven kinagyított meánderes mustra „visszaköszön” az ablak mellett is, ezúttal mint az azonos évjáratú Hommage à mediterraneum (2005) egyetlen és központi motívuma, ennek egyformán kis méretű társa, a Táj–Részlet–Tenger (2003) pedig szintén szorosan illeszkedik ebbe a ciklusba, koloritban és formában egyaránt. Végül dícsértre méltó tárlatrendezői érzékkel, méltán kapott külön sarkot az In illo tempore… (2004), a latin „Azokban az időkben…” bibliai mondás idézése bőrkollázson, natúr terméskő árnyalataival, mert középkori krónikák sárgult pergamen lapjait idéző tónusai meredek lépcsősort, boltíves kapualjat, pártázatos vártornyot formáznak. Bár első, felületes körülpillantásra úgy tűnhet, mintha „kilógna a sorból”, de éppen egyedi jellege ellensúlyozza a jól bevált sztereotípiák itt-ott uniformizálódással kísértő monotóniáját.