Artportal.hu

Az előzményeket az olasz Giovanni Battista Piranesi 1750-es, monumentális börtön-látomásaiban, a kevésbé ismert svájci Johann Heinrich Füsslinek a brit „Gothic Movement” által befolyásolt, 1781-es éjszaka-ciklusában, valamint a spanyol Francisco de Goya 1800-as Los Caprichos rézkarcaiban látják a tárlat rendezői. Az osztrák Sigmund Freud pszichológus épp egy évszázaddal később publikálta máig is sokat vitatott álomfejtését, amelynek „Unheimliche” kulcs-szavát a kiállítás címében is idézik. A zene, képzőművészet és irodalom képviselőit illetve a közönség széles rétegeit ekkoriban Európa-szerte élénken foglakoztatta a különös, felfoghatatlan vagy megmagyarázhatatlan jelenségek sora. Az élet árnyoldalai, a titokzatos misztériumok körül féktelenül szárnyaltak a művészek fantazmagóriái. Az akkortájt divatos okkultizmus és magnetizmus hatására az alkotásokban is az idill váratlanul átbillen a borzadály oldalára, vagy legalábbis a befogadót iritáló kétértelműségbe fordul minduntalan. A szervezők jó érzékkel tapintottak korunk ütőerére, mivel a mai látogatót is izgatja a tudatalatti, az álmok és rémlátások avagy a szellemek és kísértetek vizionárius birodalma. Az olasz, francia, belga és német szimbolizmus kisebb-nagyobb képviselői mellett az angol James Ensor vagy az osztrák Alfred Kubin egyedi és sokszorosított grafikáit egyformán Edgar Allan Poe költeményei ihlették, Egon Schiele korai expresszionista periódusából a Halott város látképe Fernand Khnoppf vagy George Minne illusztrációira alliterál, amelyeket George Rodenbach: Brügge, a halott város című regénye inspirált. Felicien Rops színes kőnyomatai Barbey d’Aureyville: Les Diaboliques elnevezésű írásához készültek, amelyeken – mint „borzalom a négyzeten” - a gólyalábú sátán boszorkány vérét szívja. A festmények, rajzok és grafikák tömkelegében tallózva, Arnold Böcklin és Paul Gauguin vagy Odilon Redon és Max Klinger, illetve Victor Hugo és Franz von Stuck ismert nevei mellett szándékosan vonultatnak fel olyanokat is a méltatlan feledésből, mint Charles Meryon és Alberto Martini vagy Francois-Nicolas Chifflart és Angelo Morbelli.

A főszereplő mégis Edward Munch marad, már csak Oslóból küldött főműveinek erőteljes kisugárzása miatt is, amelyeket jobbára egy-két méteres vásznakon, avagy negyed méteres kőnyomatokon egyaránt összevethetünk. A korai Vámpír (1893) nőalakjának vörös hajfonatai kígyókként vonaglanak a férfi nyakán, akinek vérét szívja, egy évvel később viszont a Félelem egyformán érint főkötős dámát és cilinderes urat a a vészjóslóan vöröslő égbolt alatt. Az 1895-ös Sikoly emblematikus, vegyes technikájú lapját nem kell külön bemutatnunk, annál inkább a vele egyidős és azonos technikájú, meztelen felsőtestű, érzéki Madonnát, a kép alsó bal sarkában torz, űrlényszerű embriójával. A múlt század fordulójáról érdekes kivétel jellegzetes kompozícióihoz képest a Vörös és fehér két idilli nőalakja, egzotikus tájban, de már visszatérés a prototípushoz az Önarckép a pokolban pucér férfi-figurája. Az 1910-es évek közepéről a Pubertás ágy szélén, fázósan kuporgó, ruhátlan leánya a tinédzser-kor összes szorongását magában sűríti, míg a húszas esztendők derekáról Az alvajáró tétován bolyongó, magányos öregje jó ellenpontozása olyan kettősöknek, mint az Asche kibontott, vörös hajkoronával táncoló démona a magába roskadt férfi felett avagy az ágyban lábadozó Beteg gyermek, a kezét szorongató és kétségbe esetten párnájára borult, idős édesanyjával.

Ami a magyar vonatkozású párhuzamokat illeti, bár a közismert, tátott szájú Sikolyhoz szerintem leginkább az Ásító inas illett volna Munkácsytól – amely egyidejűleg a Magyar Nemzeti Galéria jubiláris müncheni akadémiai kiállításán volt látható –, Wuppertálból mégis az 1869-es, sokalakos Siralomházat kölcsönözték Egy elítélt utolsó napja címmel. A 300 oldalas katalógus indoklása szerint a két oldalas reprót annak a tragédiának illusztrálására közölték, amikor egy népes família teljes egzisztenciája egyik napról a másikra az ellenkezőjére fordul és a nyomorba dől, a bűnöző családfenntartó kivégzése miatt, az egyes társadalmi rétegek képviselőinek közönye, együttérzése vagy éppen káröröme mellett. (A magyar festőfejedelem részletes életrajzát német és angol nyelven egyaránt mellékelték.) Még számomra is váratlan fordulatot és egyben kellemes meglepetést jelentett egy fél méteres magasságú Zsolnay-plasztika felbukkanása az osztrák fővárosból, a Schmutz-féle magángyűjteményből, még akkor is, ha témája eléggé ijesztő. Az eozin mázas porcelán szobor Kapás-Nagy Mihály tervei szerint készült Halál urnával címen a világhírű pécsi manufaktúrában, 1900 táján. A fehér lepelbe burkolt csontváz aranyoszöld árnyalatokban irizáló vázát tart karjában, és bár a kolorit márványosan dekoratív, az összhatás meglehetősen drámai. Közvetett volta ellenére, mindemellett kiválóan illik ez a külföldről kért és kapott „hazai hozzájárulás” a színvonalas nemzetközi válogatás kontextusába.