Artportal.hu

Mivel maguk a szóbanforgó fényképészek is markáns profillal bíró egyéniségek – akik közül jónéhányan külföldön, mások pedig itthon maradva szereztek máig tartó európai hírnevet és rangot  – ezért az ábrázolt személyiségek mellett érdemes az őket megörökítő fotográfusok jellegzetes stílusának is külön figyelmet szentelni. Pap Gyula, a sokoldalú (festő és grafikus valamint fémműves és fotós) Bauhaus-tag kollégáját, az építész Molnár Farkast fehér tervezői köpenyben ábrázolta. Ennek épp az ellentéte játékosan dekoratív alaphangulatával Pécsi József könyöklő önarcképe kaktusszal, illetve az őt feje búbjától derékig beborító rácsos árnyékfoltokkal. A zenészekről készített fotoportréi miatt is számon tartott Kálmán Katát hátsó félprofilban állította be Borsos Imre, mélyen dekoltált estélyi ruhában. Vattay Elemér svéd mintás fülessapkában és kötött garbóban örökítette meg Bálint Endrét, egzotikus atmoszférát árasztva. Miközben Landau Erzsi keménygalléros-nyakkendős és szemüveges szigorral készít úgyszólván hivatalos „igazolványképet” Hevesy Iván műkritikusról, addig Palasovszky Ödön, a „mozgásművészet” kiváló képviselője féloldalasan ül és lazán támaszkodik felvételén, mint aki bármikor felpattanhatna. Ráadásul oroszos szabású inget visel, a huszas évek szovjet avantgárdjáért rajongó magyar értelmiségiek divatja szerint, akárcsak Kassák Lajos, immár Lengyel Lajosnak a harmincas évekből való puritán portréján. De Lengyel is tudott oldottabb lenni – akár az aszkétikus életű és művészetű Barcsay Jenő esetében is –, lásd már-már a mozgás miatti elmosódottság határát súroló, hevesen gesztikuláló jobbját a kép előterében. Rónai Dénes egyformán cigarettázás közben kapta lencsevégre Jándi Dávid nagybányai festőt, akárcsak Pátzay Pál fővárosi szobrászt, de pipát szorongat baljában Martsa Alajos ülőképein Czóbel Béla szentendrei műtermében éppúgy, mint Csorba Géza műfordító és művészettörténész, öltönyös eleganciával. Tóth István pillanatfelvételei különös életteljességükkel tűnnek ki. Korniss Dezsőt fura fintorral és már-már groteszknek tűnő kézmozdulatokkal kapta el, Bortnyik Sándor házikabátban és jobbjában szipkás cigarettát tartva pillant hirtelen félre, mintha csak eltűnődne beszélgetés közben. Kedveli a terjedelmesebb enteriőrök megörökítését is: Barcsay szűkebb pátriája, az erdélyi Mezőség paraszti szőtteseinek és szőnyegeinek geometrikus mustrái közepette tervezi konstruktivista kompozícióit, míg Anna Margit ölében összefont karral szemlél hosszasan egy fából faragott és festett vásári figurát, amelyet sámlira helyezett. Gink Károly szintén „hasonló cipőben jár”: a fotoművész és modellje közötti meghitt kapcsolatot és kölcsönös bizalmat misem illusztrálhatja jobban, mint az a puszta tény, hogy Koszta József elszenderedett a karosszékban és előrebukott fejjel maradt róla egy nagyon emberi egészalakos kompozíció az utókorra, Egry József azonban annál élénkebben diskurált a fotográfussal, kecskelábú asztala mellett űlve műtermében. Az aktív „munkalégkört” csak tovább fokozza, hogy mögötte félkész festmény vár befejezésre a padlón, a falnak támasztva. Végül – a teljesség igénye nélkül tallózva az önként vállalt és meglehetősen kötött témakör ellenére is rendkívül változatos kínálatban – a közelmúltban elhunyt Schéner Mihályt láthatjuk viszont Lugó műtermi fényképén, amint közismert kalapjában űldögél egyik festménye és egy huszár-bábja között. Ez számomra egyrészt szüntelen „ingázását” szimbolizálja a képtől a plasztikáig, másrészt mintha már ösztönösen érezné a közelítő véget és indulásra készen állna a végső, nagy utazásra…