„Fehér nemcsak átalakítja a fényképen látható látványt, nemcsak redukálja a részleteket vagy éppen monumentálissá növeszti az esetleges motívumokat, hanem a hétköznapi látványban fedez fel egy olyan világot, amelytől – attól kezdve, hogy ő meglátta –, többé nem lehet eltekinteni. Azt veszi észre, ami egyébként láthatatlanul lappang a világban, de ami bizonyos pillanatokban mégis képes éreztetni a hatását. A véletlenszerűben fedezi fel a törvényszerűt, a pillanatnyiban a maradandót. Az elmúlóból bontja ki azt, ami soha nem múlik el. Pályája kezdetétől ez jellemzi a festészetét. Képei: megannyi memento. Még pontosabban: memento mori. Igaz, képein elvétve találni konkrét, tematikus utalást a halálra……. Fehér festészetét is a piramisok mélységes csendje hatja át. Döbbenetesen néma ez a festészet – mert a szituációk, amelyeket a hétköznapokból kiemel, térből és időből is ki lettek szakítva. Nemcsak két évtizeddel ezelőtt, hanem most, a kör alakú festmények esetében is. A folyóparton heverő férfialak, a vízben anyja mellett úszkáló gyermek vagy a sziklára felkapaszkodott kislány: valamennyien saját örökkévalóságukba dermedtek bele…… Memento mori: az európai művészet egyik nagy témája ez, a rómaiak óta. Fehér László ennek hagyományát folytatja; a halál témájával viaskodik, anélkül, hogy ennek bármilyen melodrámai vagy szentimentális felhangot adna.”
(a szöveg részlet a kiállításhoz megjelenő katalógus előszavából, írta: Földényi F. László)