Artportal.hu

Festészetében plasztikus elemek tűnnek fel, plasztikája a rajzaira és koncept műveire utal vissza, fotói a happeningek és akciók lenyomatai, a happeningekben pedig mindig fölfedezhető a szoborszerűség. Fotói szoborszerűen kimerevített pillanatok lenyomatai, szobrai pedig megmozdulni készülő tárgyak. Ez jellemezte a 2005-ben készül festett bronzszobrokat, amelyek mintha egy operai előadás kimerevített pillanatképei lennének. És ez vonatkozik a legújabb, úgynevezett bonsai szobrokra is. Ezek is megmozdulni készülnek – kettős értelemben is. Az élettelen kockaköveknek egyfelől elevennek ható szeme van, amely szinte pislogni látszik; másfelől pedig a kockakövek hívogatják a kezet, hogy vegye fel és hajítsa elé őket. Ugyanakkor e szobrok visszautalnak Kelemen 1997-ben készült kisméretű „szem-festmény” sorozatára is, amelyek idézőjelbe tették a művészettörténetet, s közben Kelemen egyik kedvelt témájára, a mackókra utaltak vissza. A mostani bonsai-szobrok is idézőjelek benyomását keltik: fölidézik Kelemen mackóit – még ha formailag nem is emlékeztetnek rájuk; fölidézik az akciókat, amelyekből soha nem hiányzott az erőszakos elem; és fölidézik azt a Kelemenre mindig is jellemző gesztust, amellyel a művészettörténetet eleve  idézőjelbe teszi. Kettős értelemben is idézőjelek tehát ezek szobrok. S ha ehhez hozzávesszük azt, hogy 1956 évfordulójára készültek, akkor harmadik értelemben is idézőjelek: a magyar történelemnek ezt a mai napig föl nem dolgozott, a rárakódott különféle jelentősektől szinte értelmezhetetlen pillanatát is idézőjelbe teszik. 
Egy olyan évforduló alkalmával, amikor a konszenzus helyett a történelmi emlékezet teljes szétesése tapasztalható, Kelemen „emlékművei” nem annyira a múltra irányítják a néző figyelmét, mint inkább az emlékezetnek a jelenbeli működésképtelenségére. A kockakövek csillogó tekintete nem 1956-ra irányul, hanem ránk, nézőkre. (Földényi László)