partnereink
Cedenka: Senkiföldje
2012. 2. 7. – 2012. 3. 18.
"Erdélyben, Gyergyószárhegyen születtem, 1978-ban. 2002 óta élek Budapesten. Az első kiállításom 2005-ben volt a szárhegyi Lázár-kastélyban, a második 2011-ben, Budapesten a Nyitott Műhelyben, a Tat Galéria a harmadik kiállításom helyszíne. A kiállító művészek általában néhány mondatot szoktak írni a munkáikról, magyarán, hogy miről szólnak a festményeik. Tudtam, hogy bármenyire is szeretném, nem fogom egy életen át megúszni ezt a kérdést. Amikor Kondor Bélát kérdezték egy rádióinterjúban, hogy miről szólnak a képei, mindössze annyit válaszolt: „Ha meg tudnám mondani, nem festeném meg őket.” Még azt sem bánom, hogy ez nem a saját mondatom. Hogy Kondor, és feltehetőleg még sokan mások ugyanezt mondták, ha a feltették nekik ezt a kérdést. Én sem tudom megmondani. A festményeimről való beszédnél csak egy dolog van, ami számomra nehezebb: a festés. Az Úristen néhány órára magára hagyja az embert egy üres vászon előtt, hogy rajta, teremtsen világot a saját képére. Ott áll a semmi szélén, egyedül, amíg egy befelé figyelő tekintet el nem kezdi vezetni, húzni olyan tájak felé, amelyek sosem léteztek, olyan emberek közé, akiket sosem látott. Odabent élnek a megfoghatatlan, a láthatatlan határán túl, most valahogy mégis felkapaszkodnak a semmiből, és láthatóvá válnak.
A festés természetesen nem koordinálhatatlan kényszer, tudatosság nélkül nincsen kép. A valóságról való tapasztalatát senki nem tudja elfelejteni, amikor ecsetet vesz a kezébe. Egyetlen kép sem előzmény nélküli. De a tudatosság már csak következménye annak, ami tudattalanban működik. Amikor előhívja az ember ezt a belső képet, akkor tudja meg, hogy ő voltaképpen milyen valóságot is őrizget magában, mivé lettek a tapasztalatai. Az alkotás a legpontosabb önreflexió, de amikor a láthatatlanból egyszer csak látható lesz, minden cenzúra nélkül a legszemélyesebb kerül felszínre. Éppen ezért nehéz a képről beszélni. A festészet a legbelsőbb szemszög." - írja festészetéről Czimbalmos Márta Cedenka.
