partnereink
Csodavárók
Kiállítók: » Ámos Imre
2007. 5. 9. – 2007. 10. 7.
Nagykálló a magyarországi hasszidizmus egyik központja, Szabolcs megye első és sokáig egyetlen zsidó hitközsége volt. Innen jött Budapestre 19 éves korában Ámos Imre, és innen hozta magával a hasszid népi vallásosság naiv, meseszerű elemeivel átszőtt gondolati világát.
Családja kérésére először a Műegyetemen tanult, majd nagybátyja anyagi támogatásával 1929-től a Képzőművészeti Főiskolára járt, ahol Rudnay Gyula tanította. Sokoldalú tehetség volt, zenével foglalkozott, verseket írt.
1935-1944-ig vezette naplóját, amely megrázó dokumentum azokról a nehézségekről, amelyek között alkotnia kellett. A hétköznapok eseményei mellett gondolatait, terveit is papírra vetette, művészi szándékait így nem csak képei közvetítik.
Érzékeny, álmodozó alkat volt. Szívesen festette le emlékképeit, asszociációit, amelyeket gyöngyházas árnyalatú, halvány színekkel vitt vászonra. A képek realitását valóságon túli jelentéssel ruházta fel. Ő maga ezt "asszociatív expresszionizmusnak" nevezte.
1930-tól társa Anna Margit volt, s az egyetlen, akihez a zárkózott művész kapcsolódni tudott. 1937-ben Párizsba utaztak, találkoztak Chagallal, de megélhetési nehézségeik, pénzhiányuk miatt hamarosan haza kellett jönniük. 1938-tól a nyarakat Szentendrén töltötték. Ámos sajátos szimbólumrendszert alkotott, amely festői stílusával együtt az 1939-1940 körüli időkben átalakult. Ekkor jelentek meg életművében a zsidó motívumok és tematika. Munkásságában a hangsúly áttevődött a grafikára. A zsidóüldözések és sorozatos megaláztatások idején készítette linóleummetszet sorozatát, a "Zsidó ünnepek"-et, amely az ünnepek hangulatát, az áhítatot és emelkedettséget érzékeltetik. Háborús grafikái megrendítő erejűek, sajátos szimbólumrendszerükkel külön fejezetét alkotják tragikusan megszakadt munkásságának. Munkaszolgálatosként hurcolták Németországba, ahonnan már nem tért vissza.
Családja kérésére először a Műegyetemen tanult, majd nagybátyja anyagi támogatásával 1929-től a Képzőművészeti Főiskolára járt, ahol Rudnay Gyula tanította. Sokoldalú tehetség volt, zenével foglalkozott, verseket írt.
1935-1944-ig vezette naplóját, amely megrázó dokumentum azokról a nehézségekről, amelyek között alkotnia kellett. A hétköznapok eseményei mellett gondolatait, terveit is papírra vetette, művészi szándékait így nem csak képei közvetítik.
Érzékeny, álmodozó alkat volt. Szívesen festette le emlékképeit, asszociációit, amelyeket gyöngyházas árnyalatú, halvány színekkel vitt vászonra. A képek realitását valóságon túli jelentéssel ruházta fel. Ő maga ezt "asszociatív expresszionizmusnak" nevezte.
1930-tól társa Anna Margit volt, s az egyetlen, akihez a zárkózott művész kapcsolódni tudott. 1937-ben Párizsba utaztak, találkoztak Chagallal, de megélhetési nehézségeik, pénzhiányuk miatt hamarosan haza kellett jönniük. 1938-tól a nyarakat Szentendrén töltötték. Ámos sajátos szimbólumrendszert alkotott, amely festői stílusával együtt az 1939-1940 körüli időkben átalakult. Ekkor jelentek meg életművében a zsidó motívumok és tematika. Munkásságában a hangsúly áttevődött a grafikára. A zsidóüldözések és sorozatos megaláztatások idején készítette linóleummetszet sorozatát, a "Zsidó ünnepek"-et, amely az ünnepek hangulatát, az áhítatot és emelkedettséget érzékeltetik. Háborús grafikái megrendítő erejűek, sajátos szimbólumrendszerükkel külön fejezetét alkotják tragikusan megszakadt munkásságának. Munkaszolgálatosként hurcolták Németországba, ahonnan már nem tért vissza.