Artportal.hu

Marosi Ernő: Kőnig Frigyes képeiről
Ezen a kiállításon emberi alkotások képei szerepelnek. Nyomok, hűlt
helyek csupán; az építményeket alkotóik régen elhagyták. Ember, élet
nincs a képeken, ha csak a magányos szemlélő nem érzékeli a saját
szívének dobbanását, vérének áramlását – ami ijesztő magunkra
maradásunkban megeshetik. Vannak köztük olyanok, amelyek mintha régi
épületek, nagyrészt középkori várak, hol húsukat vesztett csontvázai,
hol omladozó belső testüregeik maradványai lennének. Mások – s ezek, a
modern háború elhagyott bunkerei és erődítményei, nem falazatokból
állnak, hanem formába öntött, lekerekített betontömbökként jelennek meg
– mintha csigák és tengeri lények üres páncéljai lennének. Mind
fenyegető ma is. Elfojthatatlan a bizonytalanság kellemetlen érzése:
vajon biztos-e, hogy tényleg kihaltak, s nem rejtenek mégis veszélyt
akár a bennük pislákoló élet okán, akár mert ártó lények, szellemek
tanyái is lehetnek? Egy képen, a zárai San Donato templom falrészletén,
mely látszólag „csak” archeológiai felvétel, éppen az antik
épületmaradványok elevensége a téma – még másodlagos felhasználásban, a
későbbi épület falszövetében is. Kőnig Frigyest gyermekkora óta lenyűgözik a várak, róluk kódex-szerű
könyvet is készített és adott ki. Mindent tud róluk: ismeri a romokat,
gyűjti még épebb alakjuk dokumentumait, s igyekszik megismerni, milyenek
lehettek. Aki tudja, miből mi lett vagy maradt, beavatottja az
elmúlásnak, van fogalma arról, hogyan olvadnak bele lassan az emberi
alkotások a természetbe: mindenesetre lassabban, mint alkotóik. De van
fogalma arról is, hogy eltűnésük soha sem tökéletes, amint a miénk sem
az. Az elmúlás metafizikai horrorját így győzi le a monumentalitás érzete.