partnereink
Parafa-installációk – Zalai Károly kiállítása
2007. 2. 28. – 2007. 3. 9.
A megnyitón elhangzott szöveg:
„Talán némi meglepetést okozok, hogy most szót kérek, hiszen a kiállítás-megnyitókon a mûvész általában hallgatni szokott… Rögtön közlöm, hogy nem akarok szembe helyezkedni e szokással, nem is a magam,
hanem azon mûvésztársaim nevében szólok, akik különbözõ okok
folytán nem képesek mondanivalójuk megfogalmazásra…
Kik ezek?
Nos, elsõképpen egy tölgyet, méghozzá a para-tölgyet kell
megemlítenem. Segítsége nélkül egyetlen alkotás sem jöhetett volna
létre. Szeretettel, vagy hát – nem akarom viszonyunkat titkolni – egy
picit már-már a szerelem érzésével emlegetem föl e növény – latin
néven: quercus siber - csodás részét: a kérget, vagyis a parafát,
melybõl a dugók készülnek.
E vastag, szivacsos anyagot – a paratermést - 7-12 évenként
választják le a fáról.
A kiváló minõségû parafával legtöbb esetben jó bort zárnak üvegbe.
Vannak gyengébb kvalitású dugók is, ezek rövidebbek, kevésbé
tömörek, de még eredetiek. Ám léteznek olyanok is, melyek bedarálás
után, préseléssel nyerik el – mintegy borzalmas módon reinkarnálódva –
új életük új formáját. Ilyeneket – miként mûanyagdugókat – hiába
keresnek alkotásaimon. Én csak eredetiekkel foglalkozom.
Õk a képek fõszereplõi – akiket a következõ mûvész: az idõ, nem
csupán festõként, hanem szobrászként is alakít. A fekvõ üvegben a
dugó két vége – mert hiszen a jó bort fekve tárolják – a létezés két
különbözõ – de mindenképpen létfontosságú – halmazállapotában
idõzik: egyik vége a bort, a másik - a pincék levegõjét szívja magába.
Nem tudni, érez-e és mit érez a dugó a palackban, s azt sem tudhatjuk,
hogy a két vég kommunikál-e egymással. Egy biztos – bár nyilván ez
lenne az igazságos – helycserére nincs mód, így miközben az egyik vég
éveken át finom bort nyalogat, addig a másik szomjazik, szárad, mely
kényszerû helyzet bizonyos – az installációkon is látható –
alakváltozással: a kiszáradással összefüggõ elvékonyodással, sõt néha
görbüléssel is együtt jár.
Végül és nem utolsó sorban szólnom kell, azon mûvésztársaimról is,
akik támogatása nélkül, sohasem készülhettek volna el ezen alkotások.
Õk a borfogyasztók, akik szívükön viselik a parafák sorsát, s nem
dobták ki õket. A dugókat tõlük kaptam, illetve különbözõ – többnyire
német – gyûjtõhelyrõl származnak.
E parafák részesedhettek abban a szerencsében - bízom benne, hogy
nekik is ez a véleményük -, hogy megmenekültek a bedarálástól,
illetõleg az enyészettõl. Így azután most rámában és falon függve
ismerkedhetnek a jelenlévõkkel; és röviddel e kiálltás-megnyitó elõtt,
arra kértek engem, hogy tolmácsoljam Önöknek baráti üdvözletüket.”
Zalai Károly
„Talán némi meglepetést okozok, hogy most szót kérek, hiszen a kiállítás-megnyitókon a mûvész általában hallgatni szokott… Rögtön közlöm, hogy nem akarok szembe helyezkedni e szokással, nem is a magam,
hanem azon mûvésztársaim nevében szólok, akik különbözõ okok
folytán nem képesek mondanivalójuk megfogalmazásra…
Kik ezek?
Nos, elsõképpen egy tölgyet, méghozzá a para-tölgyet kell
megemlítenem. Segítsége nélkül egyetlen alkotás sem jöhetett volna
létre. Szeretettel, vagy hát – nem akarom viszonyunkat titkolni – egy
picit már-már a szerelem érzésével emlegetem föl e növény – latin
néven: quercus siber - csodás részét: a kérget, vagyis a parafát,
melybõl a dugók készülnek.
E vastag, szivacsos anyagot – a paratermést - 7-12 évenként
választják le a fáról.
A kiváló minõségû parafával legtöbb esetben jó bort zárnak üvegbe.
Vannak gyengébb kvalitású dugók is, ezek rövidebbek, kevésbé
tömörek, de még eredetiek. Ám léteznek olyanok is, melyek bedarálás
után, préseléssel nyerik el – mintegy borzalmas módon reinkarnálódva –
új életük új formáját. Ilyeneket – miként mûanyagdugókat – hiába
keresnek alkotásaimon. Én csak eredetiekkel foglalkozom.
Õk a képek fõszereplõi – akiket a következõ mûvész: az idõ, nem
csupán festõként, hanem szobrászként is alakít. A fekvõ üvegben a
dugó két vége – mert hiszen a jó bort fekve tárolják – a létezés két
különbözõ – de mindenképpen létfontosságú – halmazállapotában
idõzik: egyik vége a bort, a másik - a pincék levegõjét szívja magába.
Nem tudni, érez-e és mit érez a dugó a palackban, s azt sem tudhatjuk,
hogy a két vég kommunikál-e egymással. Egy biztos – bár nyilván ez
lenne az igazságos – helycserére nincs mód, így miközben az egyik vég
éveken át finom bort nyalogat, addig a másik szomjazik, szárad, mely
kényszerû helyzet bizonyos – az installációkon is látható –
alakváltozással: a kiszáradással összefüggõ elvékonyodással, sõt néha
görbüléssel is együtt jár.
Végül és nem utolsó sorban szólnom kell, azon mûvésztársaimról is,
akik támogatása nélkül, sohasem készülhettek volna el ezen alkotások.
Õk a borfogyasztók, akik szívükön viselik a parafák sorsát, s nem
dobták ki õket. A dugókat tõlük kaptam, illetve különbözõ – többnyire
német – gyûjtõhelyrõl származnak.
E parafák részesedhettek abban a szerencsében - bízom benne, hogy
nekik is ez a véleményük -, hogy megmenekültek a bedarálástól,
illetõleg az enyészettõl. Így azután most rámában és falon függve
ismerkedhetnek a jelenlévõkkel; és röviddel e kiálltás-megnyitó elõtt,
arra kértek engem, hogy tolmácsoljam Önöknek baráti üdvözletüket.”
Zalai Károly
