partnereink
A bukaresti műtárgypiac Improvizáció és rendszer
A romániai (bukaresti) műtárgypiac elkerülhetetlenül tükröz egy sérült, idejében meg nem változtatott gazdasági helyzetet: az utóbbi 14 év műtárgy-kereskedelme által megjárt kacskaringós út lényegében hasonlít a többi kelet- vagy közép-európai posztkommunista országban tapasztaltakhoz.
A kulturális örökség törvénye 1989 előtt arra kényszerítette a tulajdonost (gyűjtőt), hogy bejelentse művészeti javait. Ezeket egy szakbizottság megvizsgálta, leltározta, később pedig a rendőrség segítségével, árgus szemekkel figyelt minden eladásra, tulajdonosváltásra. A román állam vásárlási elsőbbséget élvezett a múzeumok részére, ám ilyen vásárlások csak ritkán fordultak elő, kevés pénzből és csak a hazai piacot érintve. A kivándorló családok javait elkobozták, ezek egy része múzeumokba került, nagyobb hányada a feketepiacot táplálta, sokszor a Ceausescu-rezidenciák díszítésére használták a lefoglalt kincseket. Sajátos módon a hivatalos állami felügyelet mellett párhuzamos rendszer alakult ki, amelyben a párt gazdasági részlege révén a nomenklatúra tagjai kizárólagos módon juthattak hozzá a műtárgyakhoz. Néhány egykori királyi palotában, melyet kivontak a turisztikai forgalomból (ilyen például a sinaiai Peles-kastély, a Hohenzollern-család egykori rezidenciája, melyet 1948 után államosítottak és múzeummá alakítottak vagy a bukaresti Cotroceni-palota, az úttörők egyesületének későbbi székháza), számos alacsony áron és jórészt erőszakosan eltulajdonított műtárgyat helyeztek el.
Az új kormány 1990 után egyik első lépéseként hatálytalanította a műtárgyak kötelező rendőrségi bejelentését. Az új, kulturális javakra vonatkozó törvény viszont nehezen érthető módon egy egész évtizedig váratott magára, miközben a műtárgy-kereskedelem a „vadkapitalizmus” mezsgyéjén működött. Tehát 2000-ig (főleg 1992 és 1994 között) valóságos dömpingnek lehettünk tanúi: rengeteg műkincs hagyta el az országot minden ellenőrzés nélkül. Néha egy-egy figyelmesebb és lelkiismeretesebb vámos képekkel, különböző műtárgyakkal, könyvekkel, parasztházak vagy templomok teljes berendezésével megrakott, nagy kapacitású kamionokat foglalt le.
A szocialista Romániában a műkereskedelem állami bizományi áruházakban zajlott, ahol bizományos módon értékesítették a magánszemélyek tárgyait. Ezekből az üzletekből és antikváriumokból alakultak az első magángalériák és régiségkereskedések. Természetesen törvényes keret és szakmai felügyelet híján gyorsan elszaporodtak az olyan üzletek, ahol a tulajdonosnak sem volt korábban kapcsolata a művészettel, ráadásul nem szakembereket alkalmazott. A bukaresti Calea Victoriei, a főváros fő sugárútja mentén sok ilyen elegáns üzlet nyílt meg pénzes vásárlókra számítva, főleg a szállodák szomszédságában. A nemritkán minőségi műtárgykínálattal szemben állt a lakosság fokozatos elszegényedése és tudatlansága, ez pedig nyilván nagyban hozzájárult a tárgyak tetemes részének potom áron való felvásárlásához. A haszon gyors volt és nagy, a piac pedig ennek következtében kaotikus. Mivel az egykori tulajdonosok és a vevők sem ismerték a műtárgyak igazi értékét, a kereskedők olcsón tudtak vásárolni, és drágán adtak el bármilyen tárgyat vagy képzőművészeti alkotást.
Néhány ismert, háború előtti műkereskedő leszármazottja megpróbálta az egykor virágzó üzletet feléleszteni. Érdeklődésük középpontjában Bukarestben főleg a modern és a kortárs román képzőművészet állt, mások a földrajzi helyzetet kihasználva inkább a szőnyegek, keleti műtárgyak értékesítésében jeleskedtek. Köztük említhetők a Zambaccian és a Djaburov család örökösei, akik újra megnyitották családi vállalkozásukat. A volt antikváriumok -- a Curtea Veche (Régi Udvar), az Almar-Hanul cu Tei, a Clio-Antik és még néhányan -- nemcsak a nevüket tartották meg, de a klienseiket is.
A múzeumi restaurátorok közül a műkereskedésekhez kapcsolódva többen magán-restaurátorműhelyt nyitottak. A Dan-Art galéria magánszemélyeken kívül a Művelődési Minisztérium számára is dolgozik. A román közönségnek a befektetésként kezelt művészeti produktum iránt tanúsított érdeklődése, illetve hozzáértésének hiánya arra ösztönzött néhány műkritikust, aki jól ismerte a művészeti jelenségeket, hogy magángalériát nyisson. Ezekben a kereskedelem mellett kulturális promóció, főleg elfeledett művészek bemutatása is folyik. Ilyen a Luchian 12 (Pavel Susara műkritikus létesítménye) vagy a Sabina és Jean Negulescu galéria (Maria Magdalena Crisan vezetése alatt). Feladatuknak tartják a közízlés alakítását, a silány értékrendszer megváltoztatását. A diszkrét manipuláció eredményeként igényes katalógusok és művészeti kiadványok jelentek meg, amelyek meghatározóan befolyásolták a piacot. Ennek nyomán az igazi értékek lassan túlsúlyba kerülnek, győzedelmeskednek a rendszertelenséggel és a véletlennel folytatott harcban.
A román piac nyugati modelleket követő szervezésében fontos szerepet játszott az 1990-ben alapított Alis aukciósház. Itt egy szakkönyvtárral és jól átgondolt szabályzatokkal ellátott, szakértőkből álló csapat dolgozik. A cég 14 év alatt több száz aukciós katalógust jelentetett meg, amelyek jól tükrözik az árak hullámzását, az ízlés és általában a román társadalom változásait az „átmenet” korszakában. A XIX. és XX. századi román festészet nagy nevei egyre magasabb árakat értek el, és végre a közönség is felismerte ezek befektetési értékét. Az ársorrend 1995 és 2002 között a következőképpen alakult (az árakat USD-ben adjuk meg): Nicolae Grigorescu (1838--1907) Pásztorfiú (2001. augusztus, 50 505), Ioan Andreescu (1850--1882) Parasztasszony sárga kendővel (1999. december, 44 444), Stefan Luchian (1868--1916) Sárga virágok (1996. május, 29 030), Nicolae Tonitza (1886--1940) Gyerekarc (1998. november, 20 430), Gheorghe Petrascu (1872--1949) Velencei tájkép (1996. május, 14 597), Theodor Pallady (1871--1956) Fotelben ülő nő (1996. október, 14 106) és Samuel Mützner (1884--1959) Nők riksában (2000. február, 14 092). Az említett művészek mind kiváló festők, ám mivel egy kis kultúra szülöttei, nem ismertek a nemzetközi piacon -- talán a venezuelai festőiskolát megalapító volt Hollósy-tanítvány, Samuel Mützner kivételével, akinek Franciaországban és Japánban készült pointillista művei kedvelt a gyűjtők körében.
Az Alis sikere alapján 2002-ben új aukciós cég alakult: a Monavissa tulajdonosa Alexandru Ghildus, a Marian Constantin műtörténésszel társult formatervező. Az aukciókat az újjáépült Egyetemi Könyvtár épületében nyílt galériában (Galacteca galéria) tartott kiállításokkal kötik össze, ezekhez pedig kiváló minőségű katalógusokat készítenek.
Számos neves gyűjtőt találunk az orvosok között. Megemlíthetjük dr. Sandu Lieblich „modernista” gyűjteményét, dr. Marieta Jianu üvegikon-kollekcióját vagy a dr. Mircea Iliescu klasszikus modern, két világháború közötti művekből álló anyagát. Dr. Florin Colonas galériát is alapított (Contrapunct), ahol a román kortárs alkotások közül rendszeresen láthatók Aurel Cojan és Dan Bucur korábban mellőzött művei.
Külön kategóriát képeznek a Képzőművészek Szövetsége üzletein belül létesített galériák. Ezeket a helyiségeket magánszemélyek bérelték ki, itt kizárólag kortárs művészeti kiállításokat szerveznek. Nagy szállodák (Marriott, World Trade Center) és autós cégek (Porsche) is nyitottak kereskedelmi galériákat.
A kulturális javak védettségére vonatkozó új törvény megállapítja a tulajdonjogot, ezzel törvényes kereteket létesített az elkobozott javak visszaszármaztatására és a nemzeti örökség védelmére. A galériákat szakértők szerződtetésére kötelezve rögzíti a bírálat szabályait. Igaz, hogy a törvény több helyen eltúlzott, a rendszer egészséges működésére még várni kell egy darabig. Mégis akadnak biztató jelek, például az Arta-antichitati és a Pro arte -- két, a gyűjtőknek és a műkereskedőknek szánt szakfolyóirat -- vagy az antikváriusok és régiségkereskedők szervezésében minden hónap első vasárnapján nyitva tartó vásár. Talán ezek is az európai minták, követendő példák irányába mutatnak. (Mariana Vida)
A kulturális örökség törvénye 1989 előtt arra kényszerítette a tulajdonost (gyűjtőt), hogy bejelentse művészeti javait. Ezeket egy szakbizottság megvizsgálta, leltározta, később pedig a rendőrség segítségével, árgus szemekkel figyelt minden eladásra, tulajdonosváltásra. A román állam vásárlási elsőbbséget élvezett a múzeumok részére, ám ilyen vásárlások csak ritkán fordultak elő, kevés pénzből és csak a hazai piacot érintve. A kivándorló családok javait elkobozták, ezek egy része múzeumokba került, nagyobb hányada a feketepiacot táplálta, sokszor a Ceausescu-rezidenciák díszítésére használták a lefoglalt kincseket. Sajátos módon a hivatalos állami felügyelet mellett párhuzamos rendszer alakult ki, amelyben a párt gazdasági részlege révén a nomenklatúra tagjai kizárólagos módon juthattak hozzá a műtárgyakhoz. Néhány egykori királyi palotában, melyet kivontak a turisztikai forgalomból (ilyen például a sinaiai Peles-kastély, a Hohenzollern-család egykori rezidenciája, melyet 1948 után államosítottak és múzeummá alakítottak vagy a bukaresti Cotroceni-palota, az úttörők egyesületének későbbi székháza), számos alacsony áron és jórészt erőszakosan eltulajdonított műtárgyat helyeztek el.
Az új kormány 1990 után egyik első lépéseként hatálytalanította a műtárgyak kötelező rendőrségi bejelentését. Az új, kulturális javakra vonatkozó törvény viszont nehezen érthető módon egy egész évtizedig váratott magára, miközben a műtárgy-kereskedelem a „vadkapitalizmus” mezsgyéjén működött. Tehát 2000-ig (főleg 1992 és 1994 között) valóságos dömpingnek lehettünk tanúi: rengeteg műkincs hagyta el az országot minden ellenőrzés nélkül. Néha egy-egy figyelmesebb és lelkiismeretesebb vámos képekkel, különböző műtárgyakkal, könyvekkel, parasztházak vagy templomok teljes berendezésével megrakott, nagy kapacitású kamionokat foglalt le.
A szocialista Romániában a műkereskedelem állami bizományi áruházakban zajlott, ahol bizományos módon értékesítették a magánszemélyek tárgyait. Ezekből az üzletekből és antikváriumokból alakultak az első magángalériák és régiségkereskedések. Természetesen törvényes keret és szakmai felügyelet híján gyorsan elszaporodtak az olyan üzletek, ahol a tulajdonosnak sem volt korábban kapcsolata a művészettel, ráadásul nem szakembereket alkalmazott. A bukaresti Calea Victoriei, a főváros fő sugárútja mentén sok ilyen elegáns üzlet nyílt meg pénzes vásárlókra számítva, főleg a szállodák szomszédságában. A nemritkán minőségi műtárgykínálattal szemben állt a lakosság fokozatos elszegényedése és tudatlansága, ez pedig nyilván nagyban hozzájárult a tárgyak tetemes részének potom áron való felvásárlásához. A haszon gyors volt és nagy, a piac pedig ennek következtében kaotikus. Mivel az egykori tulajdonosok és a vevők sem ismerték a műtárgyak igazi értékét, a kereskedők olcsón tudtak vásárolni, és drágán adtak el bármilyen tárgyat vagy képzőművészeti alkotást.
Néhány ismert, háború előtti műkereskedő leszármazottja megpróbálta az egykor virágzó üzletet feléleszteni. Érdeklődésük középpontjában Bukarestben főleg a modern és a kortárs román képzőművészet állt, mások a földrajzi helyzetet kihasználva inkább a szőnyegek, keleti műtárgyak értékesítésében jeleskedtek. Köztük említhetők a Zambaccian és a Djaburov család örökösei, akik újra megnyitották családi vállalkozásukat. A volt antikváriumok -- a Curtea Veche (Régi Udvar), az Almar-Hanul cu Tei, a Clio-Antik és még néhányan -- nemcsak a nevüket tartották meg, de a klienseiket is.
A múzeumi restaurátorok közül a műkereskedésekhez kapcsolódva többen magán-restaurátorműhelyt nyitottak. A Dan-Art galéria magánszemélyeken kívül a Művelődési Minisztérium számára is dolgozik. A román közönségnek a befektetésként kezelt művészeti produktum iránt tanúsított érdeklődése, illetve hozzáértésének hiánya arra ösztönzött néhány műkritikust, aki jól ismerte a művészeti jelenségeket, hogy magángalériát nyisson. Ezekben a kereskedelem mellett kulturális promóció, főleg elfeledett művészek bemutatása is folyik. Ilyen a Luchian 12 (Pavel Susara műkritikus létesítménye) vagy a Sabina és Jean Negulescu galéria (Maria Magdalena Crisan vezetése alatt). Feladatuknak tartják a közízlés alakítását, a silány értékrendszer megváltoztatását. A diszkrét manipuláció eredményeként igényes katalógusok és művészeti kiadványok jelentek meg, amelyek meghatározóan befolyásolták a piacot. Ennek nyomán az igazi értékek lassan túlsúlyba kerülnek, győzedelmeskednek a rendszertelenséggel és a véletlennel folytatott harcban.
A román piac nyugati modelleket követő szervezésében fontos szerepet játszott az 1990-ben alapított Alis aukciósház. Itt egy szakkönyvtárral és jól átgondolt szabályzatokkal ellátott, szakértőkből álló csapat dolgozik. A cég 14 év alatt több száz aukciós katalógust jelentetett meg, amelyek jól tükrözik az árak hullámzását, az ízlés és általában a román társadalom változásait az „átmenet” korszakában. A XIX. és XX. századi román festészet nagy nevei egyre magasabb árakat értek el, és végre a közönség is felismerte ezek befektetési értékét. Az ársorrend 1995 és 2002 között a következőképpen alakult (az árakat USD-ben adjuk meg): Nicolae Grigorescu (1838--1907) Pásztorfiú (2001. augusztus, 50 505), Ioan Andreescu (1850--1882) Parasztasszony sárga kendővel (1999. december, 44 444), Stefan Luchian (1868--1916) Sárga virágok (1996. május, 29 030), Nicolae Tonitza (1886--1940) Gyerekarc (1998. november, 20 430), Gheorghe Petrascu (1872--1949) Velencei tájkép (1996. május, 14 597), Theodor Pallady (1871--1956) Fotelben ülő nő (1996. október, 14 106) és Samuel Mützner (1884--1959) Nők riksában (2000. február, 14 092). Az említett művészek mind kiváló festők, ám mivel egy kis kultúra szülöttei, nem ismertek a nemzetközi piacon -- talán a venezuelai festőiskolát megalapító volt Hollósy-tanítvány, Samuel Mützner kivételével, akinek Franciaországban és Japánban készült pointillista művei kedvelt a gyűjtők körében.
Az Alis sikere alapján 2002-ben új aukciós cég alakult: a Monavissa tulajdonosa Alexandru Ghildus, a Marian Constantin műtörténésszel társult formatervező. Az aukciókat az újjáépült Egyetemi Könyvtár épületében nyílt galériában (Galacteca galéria) tartott kiállításokkal kötik össze, ezekhez pedig kiváló minőségű katalógusokat készítenek.
Számos neves gyűjtőt találunk az orvosok között. Megemlíthetjük dr. Sandu Lieblich „modernista” gyűjteményét, dr. Marieta Jianu üvegikon-kollekcióját vagy a dr. Mircea Iliescu klasszikus modern, két világháború közötti művekből álló anyagát. Dr. Florin Colonas galériát is alapított (Contrapunct), ahol a román kortárs alkotások közül rendszeresen láthatók Aurel Cojan és Dan Bucur korábban mellőzött művei.
Külön kategóriát képeznek a Képzőművészek Szövetsége üzletein belül létesített galériák. Ezeket a helyiségeket magánszemélyek bérelték ki, itt kizárólag kortárs művészeti kiállításokat szerveznek. Nagy szállodák (Marriott, World Trade Center) és autós cégek (Porsche) is nyitottak kereskedelmi galériákat.
A kulturális javak védettségére vonatkozó új törvény megállapítja a tulajdonjogot, ezzel törvényes kereteket létesített az elkobozott javak visszaszármaztatására és a nemzeti örökség védelmére. A galériákat szakértők szerződtetésére kötelezve rögzíti a bírálat szabályait. Igaz, hogy a törvény több helyen eltúlzott, a rendszer egészséges működésére még várni kell egy darabig. Mégis akadnak biztató jelek, például az Arta-antichitati és a Pro arte -- két, a gyűjtőknek és a műkereskedőknek szánt szakfolyóirat -- vagy az antikváriusok és régiségkereskedők szervezésében minden hónap első vasárnapján nyitva tartó vásár. Talán ezek is az európai minták, követendő példák irányába mutatnak. (Mariana Vida)
Mariana Vida