Artportal.hu

Amíg a japán építészet, design, a zen-buddhizmus, a popkultúra – a manga**, a sokugan figurák***, a rajzfilmek (Dragonball, Pokémonok, Kimba stb…) – hatalmas erővel zúdultak szinte az egész világra, addig a japán kortárs képzőművészetről a nemzetközi biennálékon és néhány hazai galériában szereplő vendégművész munkáinak ismeretén kívül mit sem tudtunk. Decemberben a Ludwig Múzeumban megnyílt a Kokoro no Arika – szabad fordításban Ahol a lélek lakozik – című kiállítás, mely a japán „magas művészetet” hozta el Budapestre. A kokoro szó, számos árnyalt jelentéssel bír (szív, lélek, szellem, bátorság, kitartás, érzelem, szeretet, belső értelem) és emblematikus fogalom a japán irodalomban is. Ezzel a címmel íródott 1914-ben Nacume Szószeki, hazájában máig alapvető regénye, amely a modernizálódó japán polgár ellentmondásos lelkivilágát ábrázolta abban a helyzetben, amikor a nyugati életmód átvétele után, kiábrándultan újra a japán hagyományok felé fordult. Ez a lelkiállapot, azóta több metamorfózison ment át, de lényegileg mit sem változott. Olyannyira, hogy Japánban „2001-ben lépett életbe a Kultúra-és Művészettámogatási Alaptörvény. Ezt…meglepő módon egy prózavers, a Levél a Földanyától vezeti be, amelynek első sora így hangzik: « Japán megfáradt. Japán elvesztette a hitét önmagában. A japánok céltalanul bolyonganak.» Üzenete tehát az, hogy a japánok a kultúrán és a művészeten keresztül nyerhetik vissza lelkierejüket…” (katalógusidézet) Ennek az érzésnek egyik oka a nyugati modernizmus mostanáig tartó negatív hatásában, ill. a gazdasági-társadalmi válságban keresendő. A Ludwig Múzeumban nemrégiben rendezett kínai kiállítás után Japán bemutatóját is nagy várakozás előzte meg, és már a megnyitót megelőző sajtótájékoztató is meglepetéssel szolgált. A rendezvény ugyanis nem a megszokott unalomba és a kaja utáni flúgos futamba fulladt, hanem – az eleinte meglehetősen elveszettnek látszó, később egyre közlékenyebb japán művészlelkek faggatása (Nagy Gergely, a sajtótájékoztató vezetője fáradhatatlan kérdésostromai által) – valóban érdekes és gondolatébresztő volt, s a művészekkel való kontaktus, ill. a művek gondolati alapjának megismerése nyomán megkönnyítette a művek üzenetének befogadását. (A professzionális magyar tolmácsnő pedig egészen döbbenetes hajlékonysággal fordított.) A többnyire már külföldön sikeres, most itthon is megismert 15 művész között van fotós, videóművész, designer (divattervező), animációs filmes, és a négytagú MIKAN építészcsoport. A középkorú nemzedék mellett a legfiatalabbak is helyet kaptak, s a művészek a szigetország különböző vidékeiről származnak; tehát mondhatjuk, hogy széles skáláját láthatjuk a japán művészeti felfogásnak.  A bevezetőben a kurátor, Maeyama Fuji kitérőt tett a politikai-társadalmi viszonyokra, melyek befolyásolták a művek létrejöttét. Beszélt az elvesztett hitről, amely a piacgazdaság nem kis átveréseinek lelepleződése után hatalmas űrt hagyott az emberek lelkében, a hagyományos japán felfogásról, ahol a művészet az élet része, piaci értéke nincs; és beszélt a külföldi sikerekről, amelyek mégis piacképessé teszik a művészetet. Kiderült, hogy a japán alkotó nem ugyanúgy fogékony az urbánus életre, mint az európai és nem is teheti, hiszen a területínség sújtotta országban legfontosabb az alkalmazkodóképesség. A művész nem megváltoztatni akar, hanem megismerni és elfogadni, a kitörni akarás még a közöttük is ritka. A lélek belső hangjaira figyelés az önvizsgálat, a szűk környezet megváltoztatása apró tárgyakkal a leginkább jellemző művészattitűd és ez a koncepció alapja is. A kurátor érezhetően szem előtt tartotta, hogy a válogatás Európának, sőt Kelet Európának készült, Moszkvába megy tovább, ahol 2003-ban Japán éve volt. A kiállított műtárgyak részben már intézményi- és magángyűjtemények megbecsült darabjai, de nagy részük erre az alkalomra készült. A koncepció az európai ember számára kicsit olyan, mint a keletről jött meditáció, vagyis nem látja meg benne a lényeget. A koncepció ugyanis az, hogy a művész tartson önvizsgálatot, nézzen magába és döntse el merre is tart ő és vele együtt a világ, majd amikor ezt megtette a számára legfontosabbról, kommunikáljon a nézővel. A nyugati kultúra erős behatására Japánban az egyént érintő problémák mintha még inkább háttérbe szorultak volna, ezt akarják kiemelni az elhallgatásból, és előtérbe helyezni az egyént, az individuumot. Tényleg ez koncepció? Nem ezt teszi minden jelenkori művész, amikor egyáltalán alkotni kezd? Mi lehet a jelentése mégis ennek a „koncepciónak”? Arra is gondolnunk kell, hogy az európai iparművészethez hasonló japán kézműves hagyományok mellett a „művészet” fogalom, nyugati értelemben, csak a modernizmus időszakában érkezett meg a szigetországba és a művészeknek még identitásukat is meg kell találni a társadalomban. A világ számos országában elismert művész, Hatakeyama Naoya fotói a Városról egyfajta önelemző aspektusra hívják fel elsősorban a japán nézők figyelmét. A Tokio toronyról készített felvétele, amely a város – a 60 év alatt „instant” módon felépült Tokio – felett idegen testként lebegni látszó, szinte belemontírozott adótoronyt ábrázolja, azt az életérzést fejezi ki, amit a gazdasági válság, az amerikanizálódás, a túlnépesedés miatt harmóniáját vesztett nép érez. A szigeteken elhelyezkedő Japán 70 %-a lakhatatlan hegység, az emberek megapoliszokban élnek, de kapszula méretű lakásokban, nem meglepő – mondta Hatakeyama –, hogy a városok, amelyekben több millió ember tömörül, ellentmondásokkal terheltek, ő csak ezekre a problémákra „világít rá” fotóin. Érdekes összehasonlítást tett – utalva talán a japán kipukkant buborék-gazdaságra – az Eiffel-toronyról készült felvételét a Tokió toronyéval, s ő maga is az utóbbit hamis, montírozott fotónak látta. A 15 művész között 4 nő állít ki és úgy tűnik, hogy az ő problémáik is merőben mások, mint az európai nőké, hozzájuk mint a művész mondja – nem jutnak el a világ nagy eseményei. Tsukioka Aya (a legfiatalabb kiállító) italautomata álöltözéket adna minden nőnek, mert számukra veszélyessé vált a japán utca. Sok nőt megtámadnak, szexuálisan zaklatnak, és csak egyetlen módon menekülhetnek meg – mondja kicsit ironikusan – ha mint egy skizofrén nindzsa, italautomatának  álcázzák önmagukat; így ő maga is ebben a kimonónak látszó, bármikor coca-cola automatává bomló ruhadarabban jelent meg a megnyitón. Rejtőzködni – ahogy a filmek metamorfikus géplényei is teszik – azonban ebben a furcsa kimonóban leghathatósabban a japán nagyvárosban lehet, ahol szinte minden sarkon felállítottak italokkal teli gépezeteket. Mitamura Midori nehezen nyilatkozik, és mint mondja ennek oka van. Az ember változik, mást gondol egy-egy olvasmányélménye után, a világ minden nap új dologgal lep meg minket, nem egyértelmű semmi. Elmesélt egy történetet édesapjáról, aki a II. világháborúban harcolt és fel akarta áldozni életét a hazájáért, ma minden napért harcol, amellyel többet élhet. A változást és a változatlanságot semmi sem fejezi ki jobban, mint ez a történet. És vizsgáljuk meg az emberi érzelmeket, amelyek évezredek óta változatlanok. Ez az ami Mitamurát érdekli és ezt akarja ábrázolni, az érzéseket, az összetartozást ember és ember között. A kiállításon installációt állított ki, amelynek legfontosabb tárgya egy ruhadarab, melyet múzeumi tárgyként vitrinben helyezett el a művész, ezt a ruhát anyja viselte egy régi fotón, mely a család történetének, összetartozásának szimbóluma. A harmadik nőművész Takanajaki Eri az alkotás közben végzett ritualizálódott mozdulatokra figyel, önvizsgálatot tart, tudatossá emeli a legapróbb kis megnyilvánulást is, és pszichológiai eredményre jutott. Észrevette, hogy a sikertelenség magva már a mozdulat kezdetekor benne foglaltatik a folyamatban, tehát a sikerességhez el kell fojtani a kétkedést, hinni kell tehát minden apró kis kezdeményezésünkben. Yanagi Miwa költeményeket és fotókat készített, melyek a reklámvilág alig serdülő lánykáira gondolva meglehetősen szokatlannak tűnnek, hiszen idős hölgyek szereplésével készültek. Első látásra azt hinnénk, saját vágyaikról beszélnek a művek, de itt fiatal nők időskori önképüket fogalmazzák meg, saját nagymamájuk szereplésével. Apró kis neszeket, a csend zaját vizsgálja napjaink John Cage-eként, Fujimoto Yukio, aki valaha zenét tanult, de felhagyott eredeti foglalkozásával. Azt figyelte meg, hogy mindenki másképp hallja a világot, a hallás is individuális. Tányérba helyezett zenélő szerkezetei az azokat felhúzó látogató ritmusa szerint működnek. A két fülre egyszerre felhelyezendő hatalmas „hallócső” pedig annyira egyedi hangot ad, hogy egyszerre csak egy ember hallhatja ugyanazt és nem ismételheti meg, mert a környezet hangjai másodpercről-másodpercre változnak. A rangos nívódíjakkal kitüntetett MIKAN csoport építész mivoltához méltóan egy labirintusszerű sátrat emelt a kiállítótérbe, amelyet levegővel fújtak fel. Az építménybe, amely különböző mintázatú tereket imitál, japán hagyományok szerint cipő nélkül lehet belépni, és arra szólít fel a művészcsoport, hogy elemezzük a minket ért hatásokat, amit a hétköznapi környezetünknél is meg kellene tennünk, hogy megfelelően formálhassuk. A japán animációs filmek, az anime és a manga jellegzetes világába visz el Murakami Takashi, aki a 90-es évek középétől animációs filmekkel és festményeivel rendszeresen vesz részt Egyesült Államokbeli kortárs bemutatókon, most a hagyományos festészet eszközeivel mutat rá a világot elárasztott kétes értékeket közvetítő rajzfilmek ellentmondásaira. A szétrobbantott mangavilág sokarcú, többszemű, ordító labdacs-torzói nem éppen „szuper-lapos” kritikát sugároznak. (Murakami tervezett egyébként olyan kis sokugan figurákat, amelyeket a rágógumikhoz ingyen adnak mindenütt a világon. Ezekből egyet egy Christie’s aukción 567 500 dollárért adtak el.) A művészek között van azonban olyan is mint Suda Yoshihoro, aki a japán kézművesség esztétikai és minőségi hagyományait követve apró, alig észrevehető kis növénykéket formáz és fest fából, és ezeket a kiállítótér peremén, nem feltűnő szegletekben helyezi el, hogy a néző szinte üresnek látja a teret. Yoshihiro azt tartja, hogy mivel a 90-es évek óta bármilyen formában lehet alkotni ennek a módnak is lehet létjogosultsága. Végtelenített videófilmeken köznapi történéseket rögzített Tanaka Koki. Műveivel új összefüggésben mutatja be mindennapi tárgyainkat és türelemre, figyelem összpontosításra, talán eredmény nélküli várakozásra tanít minket.   A meghívón is szereplő Bak Ikeda szánni való tekebábu-emberkéi, a PiNMeN-ek a japán átlag kisemberek mindennapi életének monoton hiábavalóságáról mesélnek abban az animációs filmben, amely a kiállítás szimbóluma is lehetne. Az emberkék ártalmatlan „idegenek”, akik munkájukat lelkiismeretesen, beletörődötten végzik a Földön, ahol észrevehetetlen láncszemek csupán a nagy gépezetben.  Aztán amíg vadul kerestük a koncepció jelentését, lassan megismerkedtünk a (valóban) kortárs nézőpontot képviselő japánok finom és szemérmes gondolkodásmódjával, mellyel a legkényesebb témát is igazi zen-buddhistaként képesek szemlélni, bármely kifejezésmódot merészen alkalmazva (koncept, fluxus, installáció, assemblage, performansz …stb.)  mégis bölcsen a háttérben maradva. A japán művészet iránt érdeklődők az ukijo-e (japán fametszet) és a nihonga (tekercskép) mellett végre hús-vér japán művészettel is megismerkedhettek, hiszen 1993 óta – amikor a Ludwig Múzeumban négy japán művész részt vett a Láthatatlan természet című tárlaton –, nem szerepelt japán csoport intézményi kiállításon. A kínai kiállítás már csak időbeli közelsége miatt is kényszerű összehasonlításra késztette a nézőt, de azon kívül, hogy mindkettő távol-keleti ország, hasonló az írása és a „vallása”, nem párhuzam, hanem mély szakadék fedezhető fel a két anyag között (és ez az eltérő társadalmi-politikai helyzetet ismerve érthető is). Azon az üzeneten kívül, hogy a kortárs művészetben minden – „gondolatátvivő” – alkotásnak lehet létjogosultsága – ez a kiállítás arról győzött meg, hogy a képzőművészetnek valóban fel kell vállalnia új szerepét, helyébe kell lépnie az elvesztett vallásnak és filozófiának. A japán művészek is ezt sugallják műveikkel, a toriin átlépve, a művészet pusztán anyagi, formai problémáin túl a „szellem” világába.
(Ludwig Múzeum Budapest – Kortárs Művészeti Múzeum, 2003. XII.18 –2004. II. 8.) * a torii a (Japánban 80 ezernél több) sintó szentélyek  bejáratát jelző, hagyományosan fa anyagú kapu, amely a szent helyet elválasztja a külvilágtól. ** primitív humorral, erőszakkal és szexualitással terhelt képregényfolyamok összefoglaló neve ***édességekhez adott animációs figurák olcsó, műanyag változata.

(Új Művészet, 2004. február, 36. p.)

Muladi Brigitta