partnereink
András Edit: Millennium Park, Chicago
András Edit: Millennium Park, Chicago
Szobrászat, piknik, Mahler
A minimalizmus élő klasszikusának, Richard Serrának hatalmas (36x3,6 m), köztéri vasszobra, a Meghajlított ív a New York-i Federal Plazán már felállítása pillanatában hatalmas vitát kavart. A tér körül dolgozók úgy vélték, nyomasztó és agresszív beavatkozás az életükbe. A teret kettészelő, meggörbített fal megszüntette a tágasság érzetét, elzárta a kilátást, a járókelőt irányváltoztatásra kényszerítette, s búvóhelyet jelentett az orvul támadóknak és a szükségüket végzőknek. Serra nem egyezett bele, hogy munkáját máshová vigyék, mondván, hogy az helyspecifikus. A nagy erejű, tömeges tiltakozás hatására végül -- nyolc év után, 1989 márciusában -- három részre vágva hulladékvastelepre szállították a művet, amely azóta is szellemként kísért, s kiindulópontja a köztéri szobrászat funkciójával foglalkozó vitáknak. Serra úgy kommentálta a helyzetet, hogy a művészet nem demokratikus, és nem az emberek kedvére való. Manapság aligha lenne szalonképes egy ilyen kijelentés.
A chicagói Millennium Park egész koncepciója és szobrai már a kilencvenes években lezajlott szemléletváltozást tükrözik, sőt mint köztéri együttes talán egyike a legjobb kortárs megnyilvánulásoknak. Az elhagyott vasút és az óriási parkoló helyén, közvetlenül a tó mellett, felhőkarcolóktól körülvett park ötlete 1997-ben merült fel. Az igaz, hogy a projekt megvalósítása négy évet késett és többszörösen túllépte a költségvetést, amiért úgyszintén nyilvános viták tárgyává vált, ám amikor ez év júliusában végre átadták, a város lakói azonnal birtokba vették a parkot, és azóta jószerivel nemcsak a helyiek, de a környékbeliek és a turisták zarándokhelyévé is vált.
Chicago már régen nem a gengszterekről híres -- a helybeliek számára ez már csak bosszantó és cseppet sem jellemző klisé --, hanem elsőrangú építészetéről és parkjairól. A polgármester az emléktáblán Chicago lakosainak ajánlja a Millennium Parkot, mintegy ajándékként, amely a város művészettámogató (és parkosító) hagyományát kívánja folytatni. Andrew Herscher amerikai építész és teoretikus szavaival élve Frank O. Gehry révén újra szexivé és kívánatossá vált az építészet. Szerinte már régóta nem az az érdekes, hogy valamely szűk szakmai elit számára milyen formai újdonsággal rukkol elő egy építészeti alkotás, hanem hogy hogyan formálja át a közösség életét, s miképpen épül abba bele. Chicagónak is kellett már egy Gehry; szinte csak ő hiányzott a rangos építészeti névsorból. Hogy melyik volt előbb, az ajándékmetafora vagy Gehry hatalmas fémmasnija a szabadtéri koncertterem pódiuma fölött, ki tudja, ám kétségtelen: az az attitűd, amelyet Serra anno még kárhoztatott, nevezetesen az örömszerzés, átsüt az egész komplexumon. A lakosság hálás is, özönlik a kétnaponként adott koncertekre, s a szellős, fém rácsszerkezettel virtuálisan lefedett és lehatárolt futballpálya-méretű gyepen hódol hedonista ösztöneinek: piknikezik és közben Mahlert hallgat.
Napközben a tömeg Jaume Plensa spanyol művész Crown-szökőkút című páros munkája körül visong. A köztéri szobrászatnak nagy hagyománya van a városban; hatalmas Picasso-, Oldenburg-, Lichtenstein- és Calder-szobrok tanúskodnak erről. A mecenatúra -- mivel szintén van már hagyománya és nem a tőkefelhalmozással kapcsolódik össze -- nem a „nekünk--rólunk” újgazdag önreprezentációs elvét vallja, hanem ténylegesen pénzeket forgat vissza a művészet támogatására, anélkül azonban, hogy meghatározná, milyen is legyen a művészet. Plensa szobrát a Crown és a Goodman család szponzorálta. Két 15 méter magas üvegtégla torony áll egy tükröző, sekély vízfelület két szélén, melyek szemközti falain 13 percenként más és más emberi arc kivetítése látható óriási nagyításban, mintegy életet lehelve a város környező kőhasábjaiba, illetve láttatva azok lelkét. A művész ezer arcot vonultat fel a soknemzetiségű város lakói közül, sárgákat, fehéreket, feketéket egyaránt, akikben a látogató a szomszédjára vagy magára ismerhet. Egy idő után összecsücsörítik az ajkukat, és a közönség örömrivalgása közepette vízsugarat lövellnek a szájukból. Az arcok közötti váltásban vízesésként zúdul alá a víz a rengeteg pancsoló gyerek gyönyörűségére. Plensa számára sokkal érdekesebb az idő, mint a szerinte másodlagossá vált hagyományos szobrászati probléma, a tér és a lépték kérdése. A halott, kővé, fémmé dermedt idea, ideológia helyett ő a jelenlét, az interaktivitás és a kollektív emlékezetbe való beépülés elvét vallja.
Anish Kapoor világhírű egyiptomi származású brit művész első egyesült államokbeli köztéri szobrával, a Felhőkapuval szintén kilépett a szűk szakértő közönség és a galériák zárt világából, s igazi tömegattrakciót produkált, anélkül azonban, hogy a legkisebb szakmai engedményt is kellett volna tennie. A szobor 20 méteres magasságával és 10 méteres szélességével a világ ez idő szerinti legnagyobb -- az amerikaiak imádják a Guinness-rekordokat -- monumentális plasztikája. A folyékony higany által inspirált, elliptikus boltív formájú, tükröző felületű, óriási rozsdamentes acélcsepp, mintha csak mágneses lenne, úgy vonzza magához a megbabonázott látogatókat. Ami a galériában privát szellemi tapasztalat volt, itt közösségi attrakcióvá és élménnyé válik. A mű mágikus üveggömbként felületén mutatja a mikrokozmoszt: a parkot, a környező felhőkarcolókat és a tülekedő embereket, folytonosan változva az idővel. Körbe lehet tapogatni, s alá is lehet menni, hogy az ember nagyban is megélje a Kapoor-szobrok beszippantó, szédítő hatását, amelyhez fogható kortárs spirituális élményt csak James Turrell munkái nyújtanak.
Az egyes létesítmények között kerttervezők által megálmodott zöld növényzet nyújt a kőrengetegben természetélményt, s fémpikkelyekkel fedett kanyargó híd vezet át a város igazi természeti ékességéhez, a Michigan-tóhoz.
Nincsen öröm üröm nélkül, tartja a mondás, amely sajnos jelen esetben is érvényes. Az igazán dicséretes, hogy a hosszú promenád egyik szakaszán szabadtéri fotókiállításokra akarnak berendezkedni a park üzemeltetői, a nyitótárlat azonban fölöttébb problematikus. A német születésű és párizsi illetékességű fényképész, Uwe Ommer Családi album című sorozatából 103 képet mutat be, darabonként 120x150 cm méretben. A fotós négyéves világ körüli útja 1996-ban kezdődött, azóta 145 országban járt s készítette el ezer fotóját a „Föld bolygó” családjairól, ahogy ambiciózus vállalkozását nevezi. Ommer szándéka az volt, hogy bemutassa a sokféleséget és a helyi kultúrákat a világban, de ezeken kívül a közös jegyeket is. Ami más olvasatban annyi, mint vizuális demonstrációját, még inkább apologetikáját nyújtani a békés és üdvözítő globalizációnak, s elaltatni az esetleges aggályokat, kételyeket. Ebbe az idillbe alighanem bezavart volna, ha mondjuk a válságövezetekben is fotózott volna családokat -- például Cipruson, Koszovóban, Szomáliában, Ruandában vagy a Közel-Keleten. Ahol a kapcsolatokat etnikai feszültségek és etnikai tisztogatások, erőszak emléke vagy jelenléte árnyékolja be, ahol az identitás nem a békés összesimulást, hanem viszály forrását jelenti. Ommer képei technikailag tökéletesek, vizuálisan vonzók, s az egzotikum iránti kíváncsiságunkat éppúgy kielégítik, mint voyeur vágyainkat. Hogy elaltassák szorongásainkat, félelmeinket, időtlenek és dekontextualizáltak, azaz egyen fehér háttér előtt mutatják a mindenütt mosolygó, hurráoptimista családokat. Az egyes országokat nem, csak a kontinenseket mutatja meg a képekhez mellékelt térkép, mintha bizony nem a határvillongásoknak -- régi falak lebomlásának és újak építésének -- a korát élnénk. Ommer négyéves világ körüli útját a Boeing Corporation, a La Salle Bank, a Sofitel Hotel és az Openlands Project támogatta. Ezek -- a „rólunk--nektek” jelszó jegyében -- olyan képet szeretnének festeni a világról, ahogy azt ők látják, pontosabban azt a képet, ahogyan ők magukat szeretnék mások szemében látni, elleplezendő a globalizáció mögött meghúzódó gazdasági és hatalmi érdekeket és azok újabb viszályokat és egyenlőtlenséget generáló működését.
New Yorkban, a rivális keleti parti városban eközben a republikánus párt konvenciója felélesztette a művészet jó ideje szunnyadó politikai, aktivista potenciálját, s a tömeges tüntetésekkel párhuzamosan Bush- és háborúellenes művészet töltötte meg az amúgy profitorientált galériák falait. Az Artforum asztalfiókba tette majdnem kész szeptemberi számát, hogy helyet adjon neves művészektől megrendelt politikai vonatkozású portfóliója számára. Az alkotók között Barbara Kruger, Jonathan Horowitz, Elisabeth Peyton mellett Richard Serra is szerepel, akinek alaposan megváltozhatott a szemlélete az utóbbi húsz évben. Végtére is nem szégyen változni, ha közben a világ is totálisan átalakul körülöttünk.
Szobrászat, piknik, Mahler
A minimalizmus élő klasszikusának, Richard Serrának hatalmas (36x3,6 m), köztéri vasszobra, a Meghajlított ív a New York-i Federal Plazán már felállítása pillanatában hatalmas vitát kavart. A tér körül dolgozók úgy vélték, nyomasztó és agresszív beavatkozás az életükbe. A teret kettészelő, meggörbített fal megszüntette a tágasság érzetét, elzárta a kilátást, a járókelőt irányváltoztatásra kényszerítette, s búvóhelyet jelentett az orvul támadóknak és a szükségüket végzőknek. Serra nem egyezett bele, hogy munkáját máshová vigyék, mondván, hogy az helyspecifikus. A nagy erejű, tömeges tiltakozás hatására végül -- nyolc év után, 1989 márciusában -- három részre vágva hulladékvastelepre szállították a művet, amely azóta is szellemként kísért, s kiindulópontja a köztéri szobrászat funkciójával foglalkozó vitáknak. Serra úgy kommentálta a helyzetet, hogy a művészet nem demokratikus, és nem az emberek kedvére való. Manapság aligha lenne szalonképes egy ilyen kijelentés.
A chicagói Millennium Park egész koncepciója és szobrai már a kilencvenes években lezajlott szemléletváltozást tükrözik, sőt mint köztéri együttes talán egyike a legjobb kortárs megnyilvánulásoknak. Az elhagyott vasút és az óriási parkoló helyén, közvetlenül a tó mellett, felhőkarcolóktól körülvett park ötlete 1997-ben merült fel. Az igaz, hogy a projekt megvalósítása négy évet késett és többszörösen túllépte a költségvetést, amiért úgyszintén nyilvános viták tárgyává vált, ám amikor ez év júliusában végre átadták, a város lakói azonnal birtokba vették a parkot, és azóta jószerivel nemcsak a helyiek, de a környékbeliek és a turisták zarándokhelyévé is vált.
Chicago már régen nem a gengszterekről híres -- a helybeliek számára ez már csak bosszantó és cseppet sem jellemző klisé --, hanem elsőrangú építészetéről és parkjairól. A polgármester az emléktáblán Chicago lakosainak ajánlja a Millennium Parkot, mintegy ajándékként, amely a város művészettámogató (és parkosító) hagyományát kívánja folytatni. Andrew Herscher amerikai építész és teoretikus szavaival élve Frank O. Gehry révén újra szexivé és kívánatossá vált az építészet. Szerinte már régóta nem az az érdekes, hogy valamely szűk szakmai elit számára milyen formai újdonsággal rukkol elő egy építészeti alkotás, hanem hogy hogyan formálja át a közösség életét, s miképpen épül abba bele. Chicagónak is kellett már egy Gehry; szinte csak ő hiányzott a rangos építészeti névsorból. Hogy melyik volt előbb, az ajándékmetafora vagy Gehry hatalmas fémmasnija a szabadtéri koncertterem pódiuma fölött, ki tudja, ám kétségtelen: az az attitűd, amelyet Serra anno még kárhoztatott, nevezetesen az örömszerzés, átsüt az egész komplexumon. A lakosság hálás is, özönlik a kétnaponként adott koncertekre, s a szellős, fém rácsszerkezettel virtuálisan lefedett és lehatárolt futballpálya-méretű gyepen hódol hedonista ösztöneinek: piknikezik és közben Mahlert hallgat.
Napközben a tömeg Jaume Plensa spanyol művész Crown-szökőkút című páros munkája körül visong. A köztéri szobrászatnak nagy hagyománya van a városban; hatalmas Picasso-, Oldenburg-, Lichtenstein- és Calder-szobrok tanúskodnak erről. A mecenatúra -- mivel szintén van már hagyománya és nem a tőkefelhalmozással kapcsolódik össze -- nem a „nekünk--rólunk” újgazdag önreprezentációs elvét vallja, hanem ténylegesen pénzeket forgat vissza a művészet támogatására, anélkül azonban, hogy meghatározná, milyen is legyen a művészet. Plensa szobrát a Crown és a Goodman család szponzorálta. Két 15 méter magas üvegtégla torony áll egy tükröző, sekély vízfelület két szélén, melyek szemközti falain 13 percenként más és más emberi arc kivetítése látható óriási nagyításban, mintegy életet lehelve a város környező kőhasábjaiba, illetve láttatva azok lelkét. A művész ezer arcot vonultat fel a soknemzetiségű város lakói közül, sárgákat, fehéreket, feketéket egyaránt, akikben a látogató a szomszédjára vagy magára ismerhet. Egy idő után összecsücsörítik az ajkukat, és a közönség örömrivalgása közepette vízsugarat lövellnek a szájukból. Az arcok közötti váltásban vízesésként zúdul alá a víz a rengeteg pancsoló gyerek gyönyörűségére. Plensa számára sokkal érdekesebb az idő, mint a szerinte másodlagossá vált hagyományos szobrászati probléma, a tér és a lépték kérdése. A halott, kővé, fémmé dermedt idea, ideológia helyett ő a jelenlét, az interaktivitás és a kollektív emlékezetbe való beépülés elvét vallja.
Anish Kapoor világhírű egyiptomi származású brit művész első egyesült államokbeli köztéri szobrával, a Felhőkapuval szintén kilépett a szűk szakértő közönség és a galériák zárt világából, s igazi tömegattrakciót produkált, anélkül azonban, hogy a legkisebb szakmai engedményt is kellett volna tennie. A szobor 20 méteres magasságával és 10 méteres szélességével a világ ez idő szerinti legnagyobb -- az amerikaiak imádják a Guinness-rekordokat -- monumentális plasztikája. A folyékony higany által inspirált, elliptikus boltív formájú, tükröző felületű, óriási rozsdamentes acélcsepp, mintha csak mágneses lenne, úgy vonzza magához a megbabonázott látogatókat. Ami a galériában privát szellemi tapasztalat volt, itt közösségi attrakcióvá és élménnyé válik. A mű mágikus üveggömbként felületén mutatja a mikrokozmoszt: a parkot, a környező felhőkarcolókat és a tülekedő embereket, folytonosan változva az idővel. Körbe lehet tapogatni, s alá is lehet menni, hogy az ember nagyban is megélje a Kapoor-szobrok beszippantó, szédítő hatását, amelyhez fogható kortárs spirituális élményt csak James Turrell munkái nyújtanak.
Az egyes létesítmények között kerttervezők által megálmodott zöld növényzet nyújt a kőrengetegben természetélményt, s fémpikkelyekkel fedett kanyargó híd vezet át a város igazi természeti ékességéhez, a Michigan-tóhoz.
Nincsen öröm üröm nélkül, tartja a mondás, amely sajnos jelen esetben is érvényes. Az igazán dicséretes, hogy a hosszú promenád egyik szakaszán szabadtéri fotókiállításokra akarnak berendezkedni a park üzemeltetői, a nyitótárlat azonban fölöttébb problematikus. A német születésű és párizsi illetékességű fényképész, Uwe Ommer Családi album című sorozatából 103 képet mutat be, darabonként 120x150 cm méretben. A fotós négyéves világ körüli útja 1996-ban kezdődött, azóta 145 országban járt s készítette el ezer fotóját a „Föld bolygó” családjairól, ahogy ambiciózus vállalkozását nevezi. Ommer szándéka az volt, hogy bemutassa a sokféleséget és a helyi kultúrákat a világban, de ezeken kívül a közös jegyeket is. Ami más olvasatban annyi, mint vizuális demonstrációját, még inkább apologetikáját nyújtani a békés és üdvözítő globalizációnak, s elaltatni az esetleges aggályokat, kételyeket. Ebbe az idillbe alighanem bezavart volna, ha mondjuk a válságövezetekben is fotózott volna családokat -- például Cipruson, Koszovóban, Szomáliában, Ruandában vagy a Közel-Keleten. Ahol a kapcsolatokat etnikai feszültségek és etnikai tisztogatások, erőszak emléke vagy jelenléte árnyékolja be, ahol az identitás nem a békés összesimulást, hanem viszály forrását jelenti. Ommer képei technikailag tökéletesek, vizuálisan vonzók, s az egzotikum iránti kíváncsiságunkat éppúgy kielégítik, mint voyeur vágyainkat. Hogy elaltassák szorongásainkat, félelmeinket, időtlenek és dekontextualizáltak, azaz egyen fehér háttér előtt mutatják a mindenütt mosolygó, hurráoptimista családokat. Az egyes országokat nem, csak a kontinenseket mutatja meg a képekhez mellékelt térkép, mintha bizony nem a határvillongásoknak -- régi falak lebomlásának és újak építésének -- a korát élnénk. Ommer négyéves világ körüli útját a Boeing Corporation, a La Salle Bank, a Sofitel Hotel és az Openlands Project támogatta. Ezek -- a „rólunk--nektek” jelszó jegyében -- olyan képet szeretnének festeni a világról, ahogy azt ők látják, pontosabban azt a képet, ahogyan ők magukat szeretnék mások szemében látni, elleplezendő a globalizáció mögött meghúzódó gazdasági és hatalmi érdekeket és azok újabb viszályokat és egyenlőtlenséget generáló működését.
New Yorkban, a rivális keleti parti városban eközben a republikánus párt konvenciója felélesztette a művészet jó ideje szunnyadó politikai, aktivista potenciálját, s a tömeges tüntetésekkel párhuzamosan Bush- és háborúellenes művészet töltötte meg az amúgy profitorientált galériák falait. Az Artforum asztalfiókba tette majdnem kész szeptemberi számát, hogy helyet adjon neves művészektől megrendelt politikai vonatkozású portfóliója számára. Az alkotók között Barbara Kruger, Jonathan Horowitz, Elisabeth Peyton mellett Richard Serra is szerepel, akinek alaposan megváltozhatott a szemlélete az utóbbi húsz évben. Végtére is nem szégyen változni, ha közben a világ is totálisan átalakul körülöttünk.
András Edit