partnereink
Andrási Gábor: ARCO 05, Madrid - Partvonalon kívül
Andrási Gábor: ARCO 05, Madrid
Partvonalon kívül A legnagyobb tolongás a „múzeumgalériák” standjai körül volt. Tucatnyi, elsősorban New York-i, párizsi és müncheni kiállító (köztük a világhírű Marlborough, Art of this Century, Galerie de France, Lelong, Thomas) olyan klasszikus és újavantgárd kínálattal rukkolt elő, melyből egy komplett modern múzeum névsorát lehetett volna összeállítani sokszorosan „ellenőrzött”, kanonizált művészekből -- Alberstől Wesselmannig. Mindez mégsem változtatott a madridi vásár alapvetően kortárs jellegén.
Az évről évre bővülő kiállítás (idén közel 23 ezer négyzetméteren 290 galéria vett részt rajta) csaknem áttekinthetetlen mennyiségben zúdítja a látogatóra az aktuális művészeti produkciót. A mennyiség -- a standokat elkülönítő válaszfalak ellenére -- egy kritikus ponton túl mindent közös nevezőre hoz; a tapasztalatlanokat gyorsan „eltömi”, kifárasztja, a gyakorlott nézőben a hasonló művészi megoldások, a rokon stratégiák, az uniformizáltság érzését erősíti fel. S valóban: ilyen dimenziójú nemzetközi összevetésben a maguk helyén (egy adott lokális kontextusban) fényesen tündöklő értékek könnyen relativizálódhatnak, a középszer masszájába merülhetnek alá. A kortárs művészet legutóbbi évtizede is kitermelte azokat a sztereotípiákat (például a többféle festői felfogást „merészen” mixelő piktúrát, a szociális érzékenységet mímelő környezetfotózást, a hétköznapok trivialitásából táplálkozó, de azon túl nem is lendülő ál-home-videót), melyek dömpingje már egyenesen a giccs problémáját veti fel. Talán szokatlan a „kortárs művészeti giccs” kifejezés, de a bővülő piac, a mai művészet fogyasztásának és birtoklásának divatja, a kínálatot gerjesztő kereslet könnyen fel- és megismerhető terméktípusok tömeges előállítását eredményezi.
Az ARCO szisztémájából, a galériák prezentációjára épülő „általános” és „kurátori” programok (Műértő, 2001. március) közül rendre az utóbbiak kínálnak több érdekességet. Nem mintha ezekben túltengene a koncepció; távolról sem emlékeztetnek a nemzetközi gyakorlatból ismert, szofisztikált nonprofit intézményi kiállításokra. Mégis leginkább a Project Rooms és a New Territories (Új területek) szekciók apró bokszaiban lehet olyan művekre bukkanni, amelyek egyéni leleményeikkel, önálló inspirációjukkal kiemelkednek a középszer tömegéből. A svájci Reto Leibundgut (Bernhard Bischoff, Thun) szőnyegeket bont szét és varr újra össze saját elgondolása alapján, pingpongasztalba mélyít színes faintarziát; a belga Wesley Meuris (Annie Gentils, Antwerpen) uszodákat és medencéket alakít át makett- és életnagyságban egyaránt; az osztrák Peter Sandbichler (Grita Insam, Bécs) lemez öltözőszekrényekből és gurtnikból épít bravúrosan öntartó kompozíciókat. Belga művész (jó tíz éve érdemes figyelni a belgákra, egyik jobb, mint a másik), igazi sztár Wim Delvoye (Micheline Swajcer, Amberes) is, aki szalámi- és mortadellaszeletekből montázsol „reneszánsz” márványpadlót, csipkés-áttört öntöttvasból hegeszt „gótikus” munkagépeket.
Külön vonulattá állnak össze a „recycling art” példái. Az eldobásra ítélt tárgyakat újrahasznosító művészek közül a kanadai Jérome Fortin (Pierre-Francois Oulette, Montreal) műanyag palackokból formál monokróm tondókat, a mexikói Betsabée Romero (Ramis Barquet, Monterrey) gumiabroncsokat használ képkeretként vagy kopott futófelületükbe farag ősi ornamentikát idéző intarziát.
Az idei vendégország, Mexikó szereplése az egész városra kiterjedt. A közel húsz -- elképesztő költségvetést sejtető -- esemény gerincét két egyéni és két kollektív kiállítás adta: a legismertebb mexikói kortárs művész, a humoros-abszurd objektjeivel és installációival befutott Gabriel Orozco tárlata a Palacio de Cristalban és a fiatal Carlos Amoralesé (aki idén a velencei biennále holland pavilonjának egyik kiállítója lesz) a Casa de Américában, valamint a Reina Sofía-központ átfogó tárlata (Kortárs mexikói művészet) és a Conde Duque-kultúrcentrum Dataspace című, digitális-interaktív munkákból rendezett bemutatója. A vásáron hosszú sor kígyózott Frida Kahlo A két Frida (1939) című, golyóálló vitrinben kiállított, „a legfontosabb mexikói festménynek” nevezett (10 millió dollárra értékelt és mint „nemzeti kincs” természetesen nem eladó) munkája előtt. A 17 mexikói galéria közül a Ramon Barquet mellett még az alternativa once (Garza Garcia) érdemel említést.
A 9-es pavilon sarkában egy 18x18 méteres, 32 konténerből emelt kétszintes alkalmi építmény adott helyet a The Black Box@ARCO kurátori programnak, mely a technikai és audiovizuális művészet keresztmetszetét kívánta adni. Lássuk be: ez tiszteletre méltó, de reménytelen vállalkozás. Annak ellenére, hogy a konténerekben szeszélyesen keveredtek a digitális animációk és a kifejezetten technikai jellegű (új) médiamunkák a hagyományos narratív filmekkel és videókkal, a fullasztó odúkban verejtékező közönség spontán kettéválasztotta az egyébként is elváló műfajokat. Önfeledten „mozizott” Kutlug Ataman, Shannon Plumb és Guy Richards Smit hol ironikus, hol brutális, de egyaránt erotikától fűtött vetítőiben, majd józan (és futó) pillantást vetett az előrelátóan többnyire ülések nélkül berendezett laboratóriumokra, még akkor is, ha az egyikben a zseniális Charles Sandison élőlényként mozgó betűfüggönyeivel találkozhatott.
Néhány évvel ezelőtt még a fotó és a valóság volt az ARCO két kulcsszava, idén a festészet és a fikció vette át a stafétabotot. Újra tündököl az absztrakció -- a pasztózus felületfestéstől a monokróm minimalizmusig. Erős trend a képregény-formavilág és cselekmény szabad alkalmazása, ebből az áradatból a kanadai Marcel Dzama (Sies + Höke, Düsseldorf) és az amerikai Iona Rozeal Brown (Caren Golden, New York) munkái emelkedtek ki. A másik nagy erőkkel menedzselt áramlat a lazúros, atmoszferikus fény-árnyék festészet. Spanyol prominensének, a 45 éves José Manuel Ballesternek (aki épületbelsőkről, csarnokokról remek óriásfotókat is készít) az ARCO-ra időzítve egyéni kiállítást is nyitottak a Palacio de Velázquezben.
Szobrászatban és fotóban felvonultak a jelenkori éllovasok: a brit Caro, Cragg, Deacon és Gormley; a „vasasok” -- a német Schad és a francia Venet -- mellett a két ibériai posztmodern, Susana Solano és José Perdo Croft, illetve az épített környezet és az óriásenteriőrök fényképezésével iskolát teremtő németek: Gursky, Höfer, Ruff és Struth.
A végére hagytam Kelet-Európát; nem véletlenül. A moszkvai Stella Art és a prágai Jiri Svetska az „általános” programban szerepelt; előbbi kínálatában Cernicky és Kintera mellett Alex Katz és David Salle, utóbbi Csernyiseva és Kabakov mellett Dan Graham és Mark Wallinger műveivel.
A ljubljanai Skuc a Project Rooms, a tallinni Russian Art és a moszkvai RuArts az Új területek szekcióba kapott meghívást. Öt résztvevő -- nem éri el a két százalékot. Az ARCO nemzetközi kortárs művészeti fórumának 196 meghívott szakembere között „saját jogon” egyetlen lengyel kolléga, a lódzi Ryszard Kluszczynski képviselte Kelet-Európát (Boris Groys, Hegyi Lóránd és Slavoj Zizek karlsruhei, Saint Etienne-i és ringackeri színekben volt jelen).
Magyar galéria nem akadt; de ami a legfájóbb: a majd 300, túlnyomó többségben nemzetközi művészgárdával jelentkező galériában, a több mint 2000 kiállító közé egyetlen magyar kortárs művész sem fért be. Kultúrdiplomáciai és menedzselési kudarc, hogy az évtizedek alatt a „sztárművészeinkre” fordított erőforrások -- nemzetközi állami reprezentációjuk, szakmai referenciáik, promóciós kiadványaik -- ellenére a piac és a szakma véleményformálói szemében ismeretlenek maradnak.
Az ARCO amúgy óriási üzlet: február 10. és 14. között, öt nap alatt közel 200 ezer látogató keresi fel (átlagos belépő 26 euró), az ezeroldalas katalógust 10 ezer példányban nyomták (40 euró). Az általános programban a legkisebb stand (50 m²) és a katalógusban való részvétel díja 10 229 euró, a kurátori programok esetén (30 m²) 5230 euró (plusz 7 százalék áfa). Csak a spanyol intézmények -- köztük az ARCO Alapítvány -- idén 1,1 millió euró értékben vásárolnak műtárgyakat. Nagy tétre megy a játék -- ez még a partvonalon kívülről is jól látszik.
Partvonalon kívül A legnagyobb tolongás a „múzeumgalériák” standjai körül volt. Tucatnyi, elsősorban New York-i, párizsi és müncheni kiállító (köztük a világhírű Marlborough, Art of this Century, Galerie de France, Lelong, Thomas) olyan klasszikus és újavantgárd kínálattal rukkolt elő, melyből egy komplett modern múzeum névsorát lehetett volna összeállítani sokszorosan „ellenőrzött”, kanonizált művészekből -- Alberstől Wesselmannig. Mindez mégsem változtatott a madridi vásár alapvetően kortárs jellegén.
Az évről évre bővülő kiállítás (idén közel 23 ezer négyzetméteren 290 galéria vett részt rajta) csaknem áttekinthetetlen mennyiségben zúdítja a látogatóra az aktuális művészeti produkciót. A mennyiség -- a standokat elkülönítő válaszfalak ellenére -- egy kritikus ponton túl mindent közös nevezőre hoz; a tapasztalatlanokat gyorsan „eltömi”, kifárasztja, a gyakorlott nézőben a hasonló művészi megoldások, a rokon stratégiák, az uniformizáltság érzését erősíti fel. S valóban: ilyen dimenziójú nemzetközi összevetésben a maguk helyén (egy adott lokális kontextusban) fényesen tündöklő értékek könnyen relativizálódhatnak, a középszer masszájába merülhetnek alá. A kortárs művészet legutóbbi évtizede is kitermelte azokat a sztereotípiákat (például a többféle festői felfogást „merészen” mixelő piktúrát, a szociális érzékenységet mímelő környezetfotózást, a hétköznapok trivialitásából táplálkozó, de azon túl nem is lendülő ál-home-videót), melyek dömpingje már egyenesen a giccs problémáját veti fel. Talán szokatlan a „kortárs művészeti giccs” kifejezés, de a bővülő piac, a mai művészet fogyasztásának és birtoklásának divatja, a kínálatot gerjesztő kereslet könnyen fel- és megismerhető terméktípusok tömeges előállítását eredményezi.
Az ARCO szisztémájából, a galériák prezentációjára épülő „általános” és „kurátori” programok (Műértő, 2001. március) közül rendre az utóbbiak kínálnak több érdekességet. Nem mintha ezekben túltengene a koncepció; távolról sem emlékeztetnek a nemzetközi gyakorlatból ismert, szofisztikált nonprofit intézményi kiállításokra. Mégis leginkább a Project Rooms és a New Territories (Új területek) szekciók apró bokszaiban lehet olyan művekre bukkanni, amelyek egyéni leleményeikkel, önálló inspirációjukkal kiemelkednek a középszer tömegéből. A svájci Reto Leibundgut (Bernhard Bischoff, Thun) szőnyegeket bont szét és varr újra össze saját elgondolása alapján, pingpongasztalba mélyít színes faintarziát; a belga Wesley Meuris (Annie Gentils, Antwerpen) uszodákat és medencéket alakít át makett- és életnagyságban egyaránt; az osztrák Peter Sandbichler (Grita Insam, Bécs) lemez öltözőszekrényekből és gurtnikból épít bravúrosan öntartó kompozíciókat. Belga művész (jó tíz éve érdemes figyelni a belgákra, egyik jobb, mint a másik), igazi sztár Wim Delvoye (Micheline Swajcer, Amberes) is, aki szalámi- és mortadellaszeletekből montázsol „reneszánsz” márványpadlót, csipkés-áttört öntöttvasból hegeszt „gótikus” munkagépeket.
Külön vonulattá állnak össze a „recycling art” példái. Az eldobásra ítélt tárgyakat újrahasznosító művészek közül a kanadai Jérome Fortin (Pierre-Francois Oulette, Montreal) műanyag palackokból formál monokróm tondókat, a mexikói Betsabée Romero (Ramis Barquet, Monterrey) gumiabroncsokat használ képkeretként vagy kopott futófelületükbe farag ősi ornamentikát idéző intarziát.
Az idei vendégország, Mexikó szereplése az egész városra kiterjedt. A közel húsz -- elképesztő költségvetést sejtető -- esemény gerincét két egyéni és két kollektív kiállítás adta: a legismertebb mexikói kortárs művész, a humoros-abszurd objektjeivel és installációival befutott Gabriel Orozco tárlata a Palacio de Cristalban és a fiatal Carlos Amoralesé (aki idén a velencei biennále holland pavilonjának egyik kiállítója lesz) a Casa de Américában, valamint a Reina Sofía-központ átfogó tárlata (Kortárs mexikói művészet) és a Conde Duque-kultúrcentrum Dataspace című, digitális-interaktív munkákból rendezett bemutatója. A vásáron hosszú sor kígyózott Frida Kahlo A két Frida (1939) című, golyóálló vitrinben kiállított, „a legfontosabb mexikói festménynek” nevezett (10 millió dollárra értékelt és mint „nemzeti kincs” természetesen nem eladó) munkája előtt. A 17 mexikói galéria közül a Ramon Barquet mellett még az alternativa once (Garza Garcia) érdemel említést.
A 9-es pavilon sarkában egy 18x18 méteres, 32 konténerből emelt kétszintes alkalmi építmény adott helyet a The Black Box@ARCO kurátori programnak, mely a technikai és audiovizuális művészet keresztmetszetét kívánta adni. Lássuk be: ez tiszteletre méltó, de reménytelen vállalkozás. Annak ellenére, hogy a konténerekben szeszélyesen keveredtek a digitális animációk és a kifejezetten technikai jellegű (új) médiamunkák a hagyományos narratív filmekkel és videókkal, a fullasztó odúkban verejtékező közönség spontán kettéválasztotta az egyébként is elváló műfajokat. Önfeledten „mozizott” Kutlug Ataman, Shannon Plumb és Guy Richards Smit hol ironikus, hol brutális, de egyaránt erotikától fűtött vetítőiben, majd józan (és futó) pillantást vetett az előrelátóan többnyire ülések nélkül berendezett laboratóriumokra, még akkor is, ha az egyikben a zseniális Charles Sandison élőlényként mozgó betűfüggönyeivel találkozhatott.
Néhány évvel ezelőtt még a fotó és a valóság volt az ARCO két kulcsszava, idén a festészet és a fikció vette át a stafétabotot. Újra tündököl az absztrakció -- a pasztózus felületfestéstől a monokróm minimalizmusig. Erős trend a képregény-formavilág és cselekmény szabad alkalmazása, ebből az áradatból a kanadai Marcel Dzama (Sies + Höke, Düsseldorf) és az amerikai Iona Rozeal Brown (Caren Golden, New York) munkái emelkedtek ki. A másik nagy erőkkel menedzselt áramlat a lazúros, atmoszferikus fény-árnyék festészet. Spanyol prominensének, a 45 éves José Manuel Ballesternek (aki épületbelsőkről, csarnokokról remek óriásfotókat is készít) az ARCO-ra időzítve egyéni kiállítást is nyitottak a Palacio de Velázquezben.
Szobrászatban és fotóban felvonultak a jelenkori éllovasok: a brit Caro, Cragg, Deacon és Gormley; a „vasasok” -- a német Schad és a francia Venet -- mellett a két ibériai posztmodern, Susana Solano és José Perdo Croft, illetve az épített környezet és az óriásenteriőrök fényképezésével iskolát teremtő németek: Gursky, Höfer, Ruff és Struth.
A végére hagytam Kelet-Európát; nem véletlenül. A moszkvai Stella Art és a prágai Jiri Svetska az „általános” programban szerepelt; előbbi kínálatában Cernicky és Kintera mellett Alex Katz és David Salle, utóbbi Csernyiseva és Kabakov mellett Dan Graham és Mark Wallinger műveivel.
A ljubljanai Skuc a Project Rooms, a tallinni Russian Art és a moszkvai RuArts az Új területek szekcióba kapott meghívást. Öt résztvevő -- nem éri el a két százalékot. Az ARCO nemzetközi kortárs művészeti fórumának 196 meghívott szakembere között „saját jogon” egyetlen lengyel kolléga, a lódzi Ryszard Kluszczynski képviselte Kelet-Európát (Boris Groys, Hegyi Lóránd és Slavoj Zizek karlsruhei, Saint Etienne-i és ringackeri színekben volt jelen).
Magyar galéria nem akadt; de ami a legfájóbb: a majd 300, túlnyomó többségben nemzetközi művészgárdával jelentkező galériában, a több mint 2000 kiállító közé egyetlen magyar kortárs művész sem fért be. Kultúrdiplomáciai és menedzselési kudarc, hogy az évtizedek alatt a „sztárművészeinkre” fordított erőforrások -- nemzetközi állami reprezentációjuk, szakmai referenciáik, promóciós kiadványaik -- ellenére a piac és a szakma véleményformálói szemében ismeretlenek maradnak.
Az ARCO amúgy óriási üzlet: február 10. és 14. között, öt nap alatt közel 200 ezer látogató keresi fel (átlagos belépő 26 euró), az ezeroldalas katalógust 10 ezer példányban nyomták (40 euró). Az általános programban a legkisebb stand (50 m²) és a katalógusban való részvétel díja 10 229 euró, a kurátori programok esetén (30 m²) 5230 euró (plusz 7 százalék áfa). Csak a spanyol intézmények -- köztük az ARCO Alapítvány -- idén 1,1 millió euró értékben vásárolnak műtárgyakat. Nagy tétre megy a játék -- ez még a partvonalon kívülről is jól látszik.
©Andrási Gábor