Artportal.hu

-- Orvosi praxisában ön sok tapasztalatot gyűjtött pszichotikus, közöttük szkizofrén művészekkel kapcsolatban. Van-e valamilyen közös elem a kórtanukban, amely Van Goghgal is kapcsolatba hozható? -- Én nem vagyok biztos abban, hogy Van Gogh szkizofrén volt. A képei, az írásai, a róla szóló visszaemlékezések, a munkavégző és teherbíró képessége nem szól szkizofrénia mellett. Lehet, hogy gyermekkori vagy alkoholos eredetű epilepsziája volt. A delírium gyakran indul epilepsziás rohammal. A rendszeres ivók -- és tudjuk, Van Gogh közéjük tartozott -- esetében az akaratlan vagy szándékos alkoholmegvonást egy illúziókkal teli, ködös állapot követi, amely erőteljes epilepsziás rohamba torkollhat. Valószínűleg erre utal a leveleiben a válság, a roham kifejezésekkel. A rohamot rendszerint már egy tartósan ködös, bénult állapot követi. Szkizofrén művészeknél közös vonás, hogy amennyiben a szkizofrénia eredendő (tehát nem más betegséghez társul, hanem a fiatal felnőttkorban alakult ki), akkor az alkotói szempontból is érett, negyven körüli korban a teljesítmény határozott romlása figyelhető meg. Esetükben a mentális, a fizikai és különösen a kreatív teljesítmény romlik. Ezzel szemben Van Goghnál folyamatosan nő a teljesítmény. A levelekben egyetlen jel sem utal a gondolkodás szétesésére. Ez is a szkizofrénia ellen szól. -- Karl Jaspers híres, 1922-es Van Gogh-tanulmánya szerint a szkizofrénia lappangó kreatív energiákat képes felszabadítani. A betegség lehetőséget teremt olyan erők felszabadulására, amelyek ugyan nem előzmény nélkül valók, de a pszichotikus állapot nélkül nem törnének felszínre. -- Ez a gátlások alóli felszabadultság érzésére áll. Amit egészségesen bizarrnak érzek, és nem merem megtenni, mert tartok a külvilág, a társadalom ítéletétől -- ez a visszatartó erő a szkizofréneknél megszűnik. De a művész nem a szkizofréniától lesz kreatív. -- Van Gogh azért retteg, mert ha jön a válság, nem képes a munkára. Ahhoz ugyanis éleslátásra, „teljes világosságra” van szüksége. Ez a nagyon aktív és tompult időszakokból álló periodikusság nem utalhat mániás depresszióra? -- A mai technikával egy sereg betegséget ki lehetne zárni. Van Goghgal kapcsolatban még az is felvetődött, hogy pszichózisa előzményében szifilisz lehetett. Ma egy MRI- vagy egy szérumvizsgálat egyértelmű választ adna erre. Toxikus teák fogyasztásáról is írnak, amelyeket szintén ki lehetne mutatni biokémiai eszközökkel, akárcsak a depressziót. Az elme- és lelki betegségeknek, a különböző kórképeknek történelmi tendenciája van, változásra képesek. Ezzel a jelenséggel a transzkulturális pszichiátria foglalkozik. A XIX. és a XX. században más típusú betegségek jelentkeztek más formában. Freud számtalan neurotikust azonosíthatott; ma -- mivel a szigorú felettes én elenyészett -- szinte kutatni kell utánuk. A neurózis helyett a depresszió és a pánikbetegség lett általános. Létezik a biokémiailag meghatározható depresszió, amely genetikai eredetű és periodikus. A neurózisból kiváltott formája életkorhoz, eseményekhez, traumához köthető. Ebben a vonatkozásban Van Gogh beilleszthető lenne a mániáko-depresszíva diagnózisba -- ha csak a teljesítményt nézzük. Hiszen hihetetlen dinamikájú alkotói korszakai voltak, különösen élete végén, 1888--1889-ben. Igen ám, de akkor -- ha ezek mániás periódusok lettek volna -- a minőségnek rosszabbnak kellene lennie, aminek a szakemberek az ellenkezőjét állítják. -- Minőség dolgában a művészettörténet ugyanúgy áll, mint a pszichiátria a betegségekkel: a „minőséglátás” kulturális kontextusa koronként változik, történetileg formálódik. -- Összességében én az élettörténetben látom Van Gogh betegségének okait. Gyermekkorából eredően, családi adottságok következtében élete végéig identitáskrízisben létezett. Állandó jelleggel pszichés ambivalenciában él, és a viselkedése is ambitendens. Kismértékben -- különösen a kamaszkorban -- mindannyiunkban van ambivalencia, de ő a kettős késztetésektől és ítéletektől soha nem szabadul, sőt a cselekedeteire is átviszi ezeket. A családról sokat lehet tudni, főleg a férfiakról. A protestáns lelkész apa puritanizmusával ellentétben a család többi férfitagjai műkereskedők, vagyis művészettel foglalkoznak, amit a korban a ledérséggel, a hiányos normákkal azonosított a többség. A női oldal, az anya pedig úgyszólván említetlen. A „korlátolt” jelzőt találtam róla, egyetlen levélben. Ez az anyahiány a későbbi nőkapcsolatok kudarcát is előrevetíti. Mindenesetre Vincent a művészet „haszontalanságával” a hit, az egyszerű lelkek gondozásának feladatát állítja szembe, de közben tudja, hogy a családja a művészetből gazdagodott meg. De ő nem tud teljesíteni; egy vasat sem keres a festészetével. Ettől a pénz az életében és a levelekben is központi helyre kerül. Ez a tisztaságra szoktatás fázisához kötődő személyiségfejlődési jellegzetesség az úgynevezett anális karakter jellemzője: a zsugori, gyűjtögető, rendszerező típusú emberek sajátja. Van Gogh permanens identitáskrízisének alapkérdése: „Mi vagyok én? Bűnös, haszontalan protestáns, vagy művész?” -- A súlyos egzisztenciális felelősségként, tehertételként, „életproblémaként” megélt művészi munka tovább taszíthatta-e Van Goghot identitáskrízisébe? -- Ha egy olyan tevékenységtípus nyomaszt valakit, amelynek folyamatosan nem képes megfelelni, a pszichózis erősödik. Ugyanakkor Van Gogh abban reménykedett, hogy a művészet meggyógyítja. -- A betegségtől való szorongás, a munkaképtelenség víziója erős teljesítménykényszerként jelentkezhet, ami szokatlan extenzivitással járhat együtt. Van Goghnál is így történt, de hazai példákat is említhetünk: Gulácsy 1916--1918 közötti utolsó korszakát, Eisenmayer Tibor pályavégi fotósorozatát, Altorjai Sándor halálát megelőző két hónapos munkalázát. -- Ez minden esetben elképzelhető -- kivéve a szkizofréniát. -- Ebben az extenzív szakaszban szinte törvényszerűen fellép a rendteremtés, az önértékelés igénye. Van Gogh -- és Altorjai is -- elkezdi „zsűrizni”, lekaparni, megsemmisíteni a képeit. -- Az erős önkritika annak bizonysága lehet, hogy képes vagyok szelektálni, áttekinteni, kívülről szemlélni a teljesítményemet. A „rendrakó” Van Goghnál ebben is az egész élethelyzetére jellemző kettősség nyilvánul meg: súlyos, filozofikus gondolatokkal foglalkozó introvertált ember szeretne lenni, aki a bánya mélyére is alászáll a nyomorult lelkekért, de közben alapvetően extrovertált személyiség. Ezzel nehéz megbirkózni; az egészséges ember ezt úgy oldja meg, hogy szakaszokra, intro- és extrovertált periódusokra bontja az életét. Az elhíresült fülcsonkítási jelenet is az extrovertált személyiség akciója. Nem az öngyilkos szándék, hanem a figyelemfelkeltés, a demonstráció ambitendens (magát és másokat egyszerre büntető) megnyilvánulása -- ráadásul nem túl veszélyes. Ez egy másik kettősséghez vezet: Van Gogh folyamatosan együtt él az agresszivitásával és az autoagresszivitásával; egyszerre fordítja kifelé és befelé az indulatait. Hol önmagát ostorozza tehetetlenségéért, hol a nagyra növesztett nárcisztikus egójával másokra, olykor Theóra mér csapásokat. Mélyen érintette ezt az egót, hogy a képéért még részletre sem kapott egy ágyat. Ha az efféle traumák megismétlődnek, kialakul -- Paneth Gábor kifejezésével -- a philoktétészi seb, amelyet a sérelmet elszenvedő folyton „nyalogat”, és egy életen át nem enged behegedni. -- Általában az ember az efféle sebeket minél gyorsabban szeretné meggyógyítani, a traumát elfelejteni. -- Elsüllyeszteni a tudatalattiba, ahonnan alkalomadtán csak nagy nehézségek árán lehet kibányászni. A traumát életben tartó permanencia is ellentmond a periodikus betegségeknek, például a mániás depressziónak. Van Gogh fejében egy messianisztikus gondolattömeg kavaroghatott. Hitt abban, hogy elhivatott ember, és fontos dolgokat kell véghezvinnie. A környezete mégsem tűrte, aláírásokat gyűjtöttek ellene. Ő ennek ellenére másképp értékelte az emberek hozzá való viszonyát, azt gondolta: szeretik. Ezzel együtt a levelek csak nagyon keveset szólnak arról, amiről a hasonló, személyes levelek szoktak: az érzelmekről. Azt hiszem, számára a színek helyettesítették az érzelmeket.

Andrási Gábor